Szőke Lajos: Három arc c. verseskötetének bemutatóján találkoztam Varga Gézáné Ilikével, akinek mandalái illusztrációként szerepelnek a kötetben. Én személyesen nem ismertem őt, de megérintett mindaz, amit mandalái kapcsán az emberi lélek szabadságáról, a legfontosabb emberi értékekről vallott, ahogyan az emberi kapcsolatok lényegéről gondolkozott. Olyannak tűnt, mint aki a világban a jót és szépet akarja elhinteni, s ennek megfelelően cselekszik.
Ez adta apropóját annak, hogy felkérten egy interjúra. A GINGIN teraszán beszélgettünk a mandaláról, az alkotásról, a világban elfoglalt helyünkről.
– Keveset tudunk önről. Beavatna egy kicsit a privát világába?
– Gyerekként egy kis faluban éltem, Alsótelekesen. Középiskolámat Miskolcon végeztem, a Közgazdasági Szakközépiskolában érettségiztem középfokú jegyzőkönyvvezető, gyorsírói, gépírói szakon. Később számítógép-kezelő szakképesítést, majd államháztartási szakon mérlegképes könyvelői képesítést szereztem. Kazincbarcikára kerültem, ahol iskolatitkárként kezdtem el dolgozni az Alsóvárosi Általános Iskolában, ami később Georgi Dimitrov, majd Herman Ottó Általános Iskola lett.
Következő fejezet, amikor az intézményeket elkezdték összevonni, s így én az Ádám Jenő Általános Iskolába kerültem, majd a további összevonások után már a Pollack Mihály Általános Iskolából mentem nyugdíjba. Nagyon-nagyon jól éreztem magam a Georgi Dimitrov Iskolában, ami akkor Dékány Mihály igazgató vezetésével működött. Igazgató úr, Körmendi Károlyné igazgatóhelyettes, Bárdos Lászlóné gazdaságvezető voltak azok, akik kicsit szülőként is pátyolgattak, tanítgattak engem, segítették a munkámat, hogy abban ki tudjak teljesedni, később Bazsó Bertalanné is segített ebben.
Egy vidéki kistelepülésről költöztem ide, felnőttként megkaptam, amit a legfontosabb értéknek tartok. Nagyon jó volt a kapcsolatom a kollégáimmal, a gyerekekkel, szülőkkel, nagyszülőkkel is. Mindig arra törekedtem, hogy a pontos munka mellett a barátság, meleg hangulat, tisztelet legyen jelen körülöttem, az irodában, ahol dolgoztam. Munkám során igyekeztem segíteni, akinek csak tudtam. S, hogy ez mennyire sikerült? Nem oly régen, ma már 50 éves egykori diákunk megállított az utcán, s beszélgettünk. Azt mondta: „én nagyon szerettem bemenni önökhöz az irodába. Ott valami különleges hangulat volt. Biztonságban éreztem magam. Átjárt az öröm, a tisztelet, a barátságos hangulat, segítőkészség levegője. Nekem ez gyerekként nagyon sokat jelentett.”
Nekem is, ez a dicséret!
Varga Gézáné mandalái 
– Azt hiszem ennél nagyobb elismerést nem is lehet kapni, amiért tisztelet illeti önt, de most nagy fordulatot veszünk, mert e rövid bemutatkozás után áttérünk az ön kedvenc tevékenységére, a mandalákra. Mi csábította önt ehhez a világhoz?
– Véletlenszerű volt. Máig sem tudom, miért kezdtem el köröket rajzolni. Egyszerűen ez jött ki belőlem, valahogy vonzott ez a forma. Aztán jött a gondolat, utána kellene nézni, mit is jelent ez. S ekkortól éreztem azt, hogy ebben akarom kifejezni magamat. Arról nem beszélve, hogy nyugtató hatással volt rám, imádtam csinálni. Olyan volt ez számomra, mint valami lelki tréning. Megnyugtatott, kikapcsolt. Ha volt egy kis időm, leültem rajzolgatni, úgy éreztem, ez az én belső világom. Aztán elkezdtem utána olvasgatni, mi is az, amit csinálok, kiderült, hogy ez a mandala. Férjem is, testvérem is mondták: „miért nem viszed már el valahova, mutasd már meg ezeket a dolgokat másoknak”. Mondták azt is, csináljak nagyobb rajzokat. Eddig szabad kézzel készítettem rajzaimat, kis méretű képek voltak, innentől kezdve viszont körzőt kezdtem használni a mandala készítéséhez. Egyszerűen szerettem csinálni, megnyugtatott, ez jött ki a lelkemből. Hogy miért, azt nem tudom, de jó volt elmerülni ebben a világban.
Egy számnak, egy formának, egy virágnak, a színeknek az alkalmazása sokat jelentett. Különleges a mandala, mondhatom az, mert folytatható. Volt olyan, hogy félig-meddig elkészültem valamivel, s úgy éreztem, hiányzik belőle egy szín, egy forma. Húztam egy vonalat, alkalmaztam egy színt, s ez nem volt probléma, mert így létrehoztam egy teljesen új művet.
Érdekes dolog, de ez az alkotás egy zárt világ, a kör bezárul, de az én lelkem mégis ebben vált, válik szabaddá. Hiszen azon a körön belül azt csináltam, amit akartam, olyan színnel, amilyennel csak akartam. A körből akár ki is léptem, sokféle variációval.
– Sokat beszélgettünk arról, hogy a mandala hat a lélekre, és miként hat a színeivel, formáival, az alkotás folyamatával. Ön más embernek érzi magát, mióta mandalákat készít?
– Igen, másnak, mert úgy érzem, a legjobb gyógyszer a mandala. Engem megnyugtatott, úgy, ahogyan semmi más nem tudott. Ha az ember megfigyeli a mandalákat, azt látja, hogy számtalan vonal alkotja azokat. Ha valaki azt mondja, hogy másoljak le egy ilyet, az nem menne, de a sajátomat elkészíteni, az fantasztikus dolog, azt nagyon élveztem, megnyugtatott, mondhatom, hogy gyógyított. Elég sok problémám volt, de ha elkezdem rajzolni, egy más világba, más dimenzióba kerültem, ami nekem sokat segített. Olyan volt ez számomra, mint egy terápia, mint egy lelki tréning.
-A mandalának több ágazata is van, Japán, Tibeti, s felosztják más módon is: homokmandala, gyógyító mandala, tanító mandala stb. Ön tartja magát valamelyik ágazathoz, vagy szabadon alkot?
– Én szabadon alkotok. Vannak leírások, hogy melyik színnek mi a jelentése. Én ezt elolvastam ugyan, de nem akarok megfelelni senkinek és semminek. Én önmagamat akarom adni, mert úgy gondolom, hogy én azt rajzolom meg, amit akkor a lelkemben érzek, azokkal a színekkel, amik kifejezik érzéseimet, gondolataimat. Ez összefügghet azzal is, hogy életvitelben sem vagyok egy szabálykövető alkat. Pl. a főzésben mereven ragaszkodni a recepthez, nem az én világom.
-A mandala esetén óhatatlanul felvetődik bennem a kérdés: van-e lehetősége továbbadni mindezt másoknak? Van-e olyan kör, kapcsolat, érdeklődés, ahol erre lehetőség van?
– Nagyon sok kollégára, hatottam ténykedésemmel. A családom, baráti köröm is szeretettel nézegette munkáimat és biztatott. Mindig voltak, akik rácsodálkoztak alkotásaimra. Talán ők is hozzáfogtak alkotni, én becsülöm és értékelem ezt. Örülök, ha bárkinek van saját stílusa, ha örömét leli a kreativitásban. Én nem akarom az én stílusomat másra kényszeríteni.
Mindig a pillanatnyi érzelmeimet fejezem ki, ezáltal gyógyulok is. Sok sikerélményemben volt részem, sokan megkérdezték tőlem, te ilyet is tudsz csinálni? Ez nekem elég is volt, én mást nem is vártam el, csak azt, hogy örömet okozzak. Nagyon büszke vagyok arra, hogy két nagyon kedves ismerősöm, barátom verset írt a mandaláimról. (Megyesi Krisztina, Bényei Lajosné Erzsók)
– Egy alkotónak fontos, hogy meg tudja mutatni a külvilág felé mindazt, amit létrehozott. Ön mennyire tartja ezt fontosnak, s milyen lehetőségei voltak, hogy ez által többen megismerjék munkásságát?
– Nagyon sok helyen megmutattam már magamat. Kazincbarcikán az Idővár Nyugdíjas Klubban mutatkoztam be alkotásaimmal először, aztán volt kiállításom a Gyermekek Házában, az Újkazinci Baráti Körben, Gimi Galériában, Tihanyban, Mezey István Művészeti Központban. De kiállították alkotásaimat Nagybarcán a Tollas Tibor Emlékházban, Sajókazán a Civil Napon, Kurityánban. Szerepeltek alkotásaim Budapesten a Nemzetvédelmi Egyetem HONSZ rendezvényén, stb. Több pályázaton is részt vettem, ahol Különdíjat, Emléklapot, Oklevelet kaptam.
Aztán különböző kötetekben jelentek meg mandaláim. Ezek közül néhány: a Kazinci Klub szerkesztésében megjelent Álomkód (2019) Karcok (2020/2021), Lélekszirom (2022) antológiák. Pál-Kutas Orsolya, Magam adom c verseskötet illusztrációi és most a legutóbbi Szőke Lajos Három arc c. kötete.
Szőke Lajos: Három arc c. kötet illusztrációi 
Nem bonyolódok bele a felsorolásba, mert nem szeretnék bárkit, bármit is kihagyni.
Be kell vallanom, sokszor féltem, te jó Isten, mit szólnak majd az emberek az én „gyerekes” rajzaimhoz? Tényleg meg kell ezt mutatnom? Meg merem ezt mutatni? Nem volt elegendő önbizalmam a nyilvánosság felé. Mégis vettem a bátorságot és a lelkemet tártam ki, hogy megmutassam munkáimat.
Amikor aztán megnézték a munkáimat, boldoggá tett, hogy az emberek rácsodálkoztak, belefeledkeztek a képek nézegetésébe. Végül azért azt kaptam, amit vártam. Úgy láttam, hogy nem voltak közömbösek a látogatók, ennek mindig nagyon örültem. Láttam az arcokon, hogy jóleső érzésessel nézték, s ez inspirált. Megjegyzem, volt és van több megkeresésem Szlovákiából, a Dunántúlról, de ezekkel óvatosan kell bánni, mert bár nagyon megtisztelő, de rendkívül megterhelő a felkéréseknek eleget tenni, hiszen jelentős költséggel, munkával jár egy-egy kiállításon való részvétel.
– Némiképp ehhez kapcsolódik a következő kérdésem. A mandalát az elmúlt évek során rengetegen megkedvelték. Ennek ellenére úgy érem, hogy ez a művészetnek egy feltörekvő, de kevésbé elfogadott ágazata. Jól gondolom?
– Igen, ez valószínűleg így van. De azt is érzem, hogy a mandala világát túl sok szabály köti meg, ami a kevésbé elfogadottságát is befolyásolja, s én ebből akarok kitörni. Nem szeretnék a szabályok szerint dolgozni, nekem az a jó, amit én csinálok. Mandaláimnak ezer arca van, szeretem a spontán elkészített dolgokat.
– Annak, hogy beskatulyázzuk, szabványosnak, szabályosnak fogadjuk el a mandalát, nem lehet oka az, hogy rengeteg kifestő jelenik meg a neten, boltok polcain? Nagy a kínálat, tessék venni, vinni, színezni! Nem gond az, hogy a sablonok miatt nem vesszük elő a körzőt, ceruzát, s ezzel az alkotás folyamata sincs meg?
– Igen, ez baj, s negatívan befolyásolja a mandalák művészeti megítélését. Ott, ahonnan ez útjára indult, nagy becsben tartják, hatalmas művészeti értéknek tekintik.
Én is jártam már úgy, hogy kaptam mandalás színezőt. Úgy gondolták, ha már mandalával foglalkozom, biztosan örülni fogok az ajándéknak, a különleges, kiszínezhető mandaláknak.
Én önmagamat akarom kirajzolni, kifejezni, még akkor is, ha az nem tökéletes. Nem tökéletes, de az az én lelkem, az én gondolatom, az év világom, az én érzésem. Nekem az, hogy csak színezzek, nem érték, nem vonzó, hanem fárasztó.
Az alkotás tesz teljessé akár azzal is, hogy az egyenes vonalból kacskaringósat készítek. Vagy például én nagyon szeretem a népművészetet, amit megpróbálok megjeleníteni a saját elképzelésem szerint a mandaláimban, ezért kedvenc elemem az egyik legszebb virág, a tulipán.
Az, hogy az önkifejezés az indíttatásom, ennek van családi hagyománya. Édesanyám varrt, hímzett, szőtt. Nagyapámnak a háborúban ellőtték a lábát, így munkában korlátozott volt. Saját magának készített lábat, hogy járni tudjon. Kreatív ember volt, még citerát is készített, nem sablonban gondolkozott, ügyességével, kivételes látásmódjával, szorgalmával, tenni akarásával alkotott, tisztességben nevelt fel hat gyereket.
A lényeg, ha a mandala visszakapja az alkotás szabadságát, s nem kötik béklyóba a szabályok, az előrajzolt kereskedelmi gyakorlat, akkor jobban ki tud teljesedni, mint művészeti ág. Optimista vagyok, el fog jönni ez az idő is.
– Arról már beszélgettünk, hogy önnek fontos a mandala, s arról is, hogy miért. Fogalmazzuk meg, mit is üzen ezzel a külvilágnak?
– Az a fontos, hogy az emberek higgyenek magukban, és higgyék el, hogy különlegesek. Mindnyájan különlegesek vagyunk. Én magam is tudom, hogy általában kishitűek vagyunk, én is az voltam, vagyok is. Ezt az érzést le kell magunkban küzdeni. Ha valaki csinál valamit, alkot, vagy készít bármit, nem feltétlenül mandalát, abból a világon csak egy van, az ő alkotása. Olyat készít, amihez kedve van, amitől az ő lelke kisimul, megnyugszik.
– Mi az, amiről még nem váltottuk szót, de ön szükségesnek tartja elmondani?
– Az a leglényegesebb dolog, hogy az emberek örömet találjanak az életben, s hogy én ehhez hozzá tudjak járulni valamilyen szinten. Engem nagyon feldob, ha a mindennapi életben, vagy a kiállításaim kapcsán látok egy mosolyt, örömet mások szemében, kapok egy baráti ölelést. Azt gondolom, hogy mindennek ez lenne a lényege, jobb és boldogabb lenne a világ. Mik is az értékek? A barátság, a tisztelet, a megértés, az emberi kapcsolatok. Úgy gondolom, hogy erre nagyon oda kell figyelni, mert ez az élet igazi értelme, lényege.
El szoktam mondani, hogy az élet is olyan, mint a mandala, vannak kisebb körök, nagyobb körök. Van, akinek tele van színekkel, formákkal van, akiké fekete-fehér, és még is gyönyörű.
Bár sokféle módon megközelíthetjük ezt a témát, de Salvatore gyönyörűen megfogalmazta, azt, amit én is gondolok és érzek a mindennapok kapcsán egy emberként a millió közül.
„Mert minden érték, amit az életben találhatunk, azokból a kapcsolatokból fakad, amiket a körülöttünk lévőkkel alakítunk ki. Mert nincs semmi olyan anyagi dolog, ami felérhetne a szeretet és a barátság megfoghatatlan kincsével.”
Ez vagyok én is, s ezért készítem mandaláimat.
-Köszönöm a beszélgetést, további sikereket kívánok!
Mandala:
A mandala szó az ősi indiai szent nyelvből, a SZANKSZRITBŐL származik. Jelentése kör, ív, körszelet. De jelent szent, vagy mágikus kört is. A kör az emberi kultúrának ősidők óta fontos része, legjelentősebb kifejezési formája. A klasszikus mandala kör alakú, ezzel is szimbolizálja az isteni tökéletességet, az életet, az embert és azt a teljességet, amit nem lehet szavakkal kifejezni. A mandala szimmetriája a soha véget nem érő ciklusokat, az élet körforgását is tartalmazza.
A mandala tulajdonképpen egy belső meditáció. Segíti a koncentrációt, harmonizál, kiegyensúlyoz, pihenteti a szellemet, az érzelmeket lecsendesíti. Alapelemei a geometrikus formák (kör, négyzet, sokszög) és minden, amit belegondolunk. (pl. a virág, akár számok, különböző vonalak, pontok stb.) Előszeretettel használom a tulipánt, mint motívumot, ami a magyar népművészet klasszikus díszítőeleme. A természetesség, szépség, nőiesség, szerelem, vidámság, jelképe.