Kabai Marianna halk szavú, mindenkinek segítő hölgy volt. Kevesen tudták, hogy verseket ír. Bizonyára reménykedett abban, hogy egyszer lesz lehetősége alkotásait könyv formájában is kezébe venni. Miután másoknak segített, de saját ügyeiben csendes, visszahúzódó volt, így azt nem élhette meg. Lánya ápolja hagyatékát, engedélyével közöljük most verseit. Terjedelmi okok miatt két fejezetben, majd lehetőséget teremtünk PDF formában is kiadni a kötetet. S ha lesz elegendő jó szándékú ember, akkor adományokból könyv formájában is megjelentetjük. Tisztelgésként egy olyan ember előtt, aki tele volt szeretettel, aki mások segítést fontosabbnak tartotta, mint saját ügyeinek rendezését.
Kabai Marianna, költő, 1944-ben született Budapesten, gyermekéveit is itt töltötte. Az 50’-es évektől haláláig (2019) a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Kazincbarcikán élt.
Gimnáziumi tanulmányait a miskolci Herman Ottó Leánygimnáziumban végezte. Imádott olvasni, a következő évtizedekben hatalmas irodalmi műveltségre tett szert.
Kezdetben az asztalfióknak írt, a maga kedvtelésére, meséket és verseket, majd irodalmi pályázatokon vett részt, ahol díjakat is nyert:
Nívó-díj, Uránusz Kiadó, (Kláris folyóirat, és Mese antológia),
Aranytoll-díj, Rózsavölgyi Kiadó,
Különdíj, Óbudai Múzeum Andersen pályázata.
A Dörmögő Dömötör gyermeklapban rendszeresen jelentek meg meséi.
Verseiből néhányat közölt a Rím Kiadó (Arcok és énekek antológia), valamint miskolci és nyíregyházi folyóiratok.
Mivel ez egy posztumusz önéletrajz, a felsorolás nem teljes.
Önálló kötete máig nem jelent meg. Verseit halála előtt „Égigérő Ősz”-címmel elkezdte kötetté rendezni.
Verseit csodálatos dallamvilág, gondolati letisztultság, analogikus gondolkodás, a természettel együtt-érző megszemélyesítések, és a szavak szeretete jellemzi.
Klasszikus versformában gondolkodik, de egyénisége utat tör csak rá jellemző, különleges szókapcsolatokban és gondolati összefüggések meglátásában.
1.LÉTEZÉS
Eredet
Virágok voltunk tenger habjaiban,
majd partra léptünk gyenge gyökerekkel,
megkapaszkodtunk a part szikláiban
szálfa testtel, lüktető erekkel.
Virág voltunkat megőriztük máig,
lombos tüdőnket csontágat ölelik,
szívünk burkában szerelem virágzik,
s a bánatunkat könnyek öntözik.
Este van
Este van.
Millió apró bogár pihen
levél fonákján,
virágok kelyhébe bújva,
fű közt lapulva
csendesen.
Este van.
A réten elkésett sün rohan
hazafelé szuszogva,
neszező avart taposva,
kerek pocakkal,
peckesen.
Este van,
Ezernyi apró élet
szuszog, horkolva álmodik.
Az éjszakát
őrzi egy sápadt fénynyaláb
s a tótükörben
nyújtózkodik.
Égigérő ősz
Színes levelekből
fészket rak a csendnek a szél.
Derűt sugárzó maszk mögött
arcom könnyekbe mosakszik.
Álmaimat titokban elorozta
a glóriás Hold.
Tenyeremben
kihűlt simogatás kavicsait
görgeti a múló idő.
Égre meredő keresztek között
nem keresek többé hitet.
Bolond szívem
dércsípte levelek alá temetem,
és kivárom,
míg ködnek feszülő létemet
érvényteleníti
az Égigérő ősz.
Őszi szonett
Remegve ring az alkony szakadékán,
s ezer levélre fészket rak a csend.
Szél kóborol nagy álmok omladékán,
lelkem falán a bánat rongya leng.
A glóriás Hold álmom elorozta,
két kezemben hűlt simogatás.
Mély bánatomat mindegy, ki okozta,
tán én magam, vagy épp valaki más.
Így nem tudok már hinni semmiben.
Zörgő levél, takard bolond szívem
az égig érő ősz nagy köpenyébe!
Párává old az égi végtelen,
magam-magam vízgyöngynek képzelem
formát találva így a létezésre.
Tél
Szívemben szél lapozgat,
madár is bekopogtat
hólepte ablakomon,
szemében vak bizalom.
Fagy feszül hegyek ormán,
templomok csonka tornyán
megül a harangének,
s fehérebb lesz a lélek.
Udvarán régi háznak
hóléptű álmok járnak,
kupacba hordott csendek
csillagnak integetnek.
Állok a téli éjben
szűzi-szép hóesésben,
emberek lábnyomában,
s egy madár oltalmában.
Éj
Csillagszemekkel széttekint,
kacérkodik a pirkadattal.
Nincs társam már se bent, se kint,
hát beszélgetek önmagammal.
Ez még nem az a mély magány,
még nyugalom van belül,
kívül nyitottak még az ablakok,
hogy kinézhessek,
s benézzen rám a Hold, e vén kobold,
és megkérdezze: hogy vagyok?
Égi lámpás a Hold korongja,
köröttem bokrok sűrű lombja,
együtt hallgatunk ki az éjbe,
csillagrendszerek erdejébe.
Metamorfózis
Tejködben úszó furcsa téli álom,
a szálfaerdő porcelánfehér,
s e jégbe dermedt, mozdulatlan tájon
törött faágat táncoltat a szél.
Amíg a vihar téli táncát járja,
egy kis magonc pihen sértetlenül
a szunnyadó föld lágy méhébe zárva,
s a tavaszt várja rendületlenül.
Hisz ő sem él ok nélkül a világon,
a teremtésben történnek csodák,
már Párkák szövik láthatatlan szálon
a megújuló élet fonalát.
Ha elolvad a zúzmara az ágon,
s életre kel a szunnyadó világ,
lágy tavaszi szél szórja szét a tájon
a tarka rét kakukkfű illatát.
Így véget ér a hosszú téli álom,
a lombos ágra napsugár vetül,
s egy észrevétlen lepkebáb az ágon
tündéri pillangóvá lényegül.
Ébredés
A föld alatt élet fakad,
ébred a szunnyadó csíra,
a vaksötétben tapogat,
az élet parancsa hívja.
Zöldül az ág, egy új virág
szomjasan issza a napfényt,
a házfalon sok kis bogár
benépesíti a repkényt.
Barkák, fűzek, bokrok, füvek
új ruhában pompáznak,
a kispadon az öregek
jókedvűen pipáznak.
Az élet szép, az élet jó!
– zengik az apró kertek,
napfürdőben ringatózva
alszik egy boldog gyermek.
A szél elül, és fény terül
a sarjadó búzamezőkre,
nincs oly erő az ég alatt,
ami a tavaszt legyőzze.
Zápor után
Szomorúfűzfa zápor mosta ágán
fényes ezüstgömb, vízcseppecske ül,
kerek pocakján feszül a szivárvány,
s a mélybe hullva tóvá lényegül.
Hajnal
Az ég fókuszában
fénytollú madarak,
szitáló csillagot
ringat a pillanat.
Szeplőtlen kékségben
tündérléptű ködök,
beletakaróznak
széteső csendrögök.
Fölbillen a mennybolt.
Fényes glóriába
szellemsugárzású
Nap néz a világra.
Jó reggelt!
Jó reggelt! – suttog a derengés
a végtelen éjben az égnek.
Jó reggelt! – mondják a csillagok,
és szemükben kis tüzek égnek.
Jó reggelt! – sóhajt egy falevél
a hajnali ködtakaróból.
Jó reggelt! – felel a holdvilág,
és sugarat tükröz a tóból.
Jó reggelt! – pirul a pirkadat
a játékos hajnali szélben.
Jó reggelt! – zörög egy irkalap,
majd bukfenceket vet a téren.
Jó reggelt! – csippen egy kismadár,
és felel rá három a fáról.
Jó reggelt! – csörren a villamos
míg indul a végállomásról.
Jó reggelt! Jó reggelt! Jó reggelt!
Új ígéret indul a Nappal,
s a csodákra éhező emberek
őt köszöntik levetett kalappal.
Kozmosz
…és létrejött a semmin túli percben
egy apró pontból táguló világ,
amelyben mindegy, ezer év, vagy egy nap,
ha összeköti egy a másikát.
A messze nyúló végtelen időben
születtek új s új csillaghalmazok,
hol fény és anyag járja égi útját,
élet s halál körtánca ott forog.
Ezernyi titkot rejtenek magukban
e fényben úszó nagy galaxisok,
ha feltekint a csillagfényes égre,
az ember szíve gyorsabban dobog.
Szülőhazánk e tágas univerzum,
amelyben szférák lágy zenéje szól,
s tán évmilliók múltán is megőrzik
a létezésünk titkát valahol.
2.SZERELEM
Oldódás
Szívemet a rét közepére teszem,
hogy felmelegedjen a napon.
Lehajtom mellé csendben a fejem,
hogy olvadjon jeges gondolatom.
Köréjük terítem két hideg kezem,
hogy érezzem a parolát.
Napsugarakban fürdetem szemem,
hogy elbírja szemed sugarát.
Még nyár van
Még nyár van,
feszülő zöld ruhában
lebegnek a levelek
egy fa
kócos lombjában.
Még kékek
az égi messzeségek,
fátyolfelhő szívemen,
– segíts!,
egyedül félek.
Légy társam
e nyári harsogásban,
élhessem az életet
veled
a lét vadonában!
Még emlékszem…
Még emlékszem
a szerelemre.
Kék lepke szállt
a kezemre,
néztem, ahogy
tovarepült,
s szemem a szemedbe’
elmerült.
Még emlékszem
a szerelemre.
Szellő játszott
a ligetbe’,
kezed lassan
kezemhez ért,
nem adtam volna
semmiért.
Még emlékszem
a szerelemre.
Vágyvirág nyílt
a szívembe’,
a Nap felé
hajolt : feléd,
s szerelmes lettem
beléd.
Kíváncsiság
Titokban ablakomhoz állok,
onnan lesem, mint kis kamasz,
miről beszél búcsúzó téllel
a szellőruhás, ifjú tavasz.
Március
Koldus tél
fűszeres illatokra gondol,
egy fiú
kardigánt kedvesére gombol,
kamaszos
szél szalad vadregényes tájban,
egy leány
zöld szemén szenvedélyes vágy van.
Kalandvágy
Úttalan utakra mennék,
fejemre kalapot tennék,
vállamra tarisznyát vennék,
– eljönne velem egy emlék.
Estig az utamat járnám,
fűkupac lenne a párnám,
csillagok fénye a lámpám,
– reggel a jöttödet várnám.
Ketten
Kezed a kezemben
puha madárfészek,
szíved a szívemben
dobbanó igézet,
szemed a szememben
fények csillagháza,
csókod az ajkamon
parázsnak varázsa.
Ha mint én…
Ha mint én
te úgy szeretnél,
bárhol lennél
velem lennél.
Nem éreznéd
a hiányom,
paplanod lennék
az ágyon.
Ha hívnának
vendégségbe,
krém lennék
a süteménybe.
Megszomjaznál ,
hűs víz lennék,
megbotlanál,
én elesnék.
Ha az égre
néznél este,
csillag lennék
kékre festve.
Szereteted
ha bírhatnám,
szívemet is
kölcsönadnám.
Játssz vele
komolyan, szépen,
nem zavarlak,
csendben nézem.
Szemednek minden fényét
Szemednek minden fényét add nekem,
borítsd rám hangod selymes köntösét,
s az éj szegényebb lesz nálam.
Az utca zajában találj meg engem,
én várom lépteid jöttét,
s ha jössz, boldog leszek.
Te
Reggel, mikor a téli ablak
jégvirágai fénylenek,
Te villansz fel a napsugárban,
kék szemeid kéklő hegyek.
Nappal, hókupacot taposva
velem sietsz az úton át,
zajos, zaklatott életemnek
Te adod a harmóniát.
A délutáni derengésben
hegyek mögé bújik a Nap,
lámpa világít a szobában,
Te ragyogsz a búra alatt.
Este, amikor könyvbe bújva
jólesően megpihenek,
sorok között is látlak újra,
Te mesélsz a betűk helyett.
Fut az idő
Melódiát dobol az eső
utca kövén, s a ház falán,
ködben derengő őszt idéz
e melankolikus délután.
Fut az idő, s már bársony éjben
nyújtózik az árnyékvilág,
tetőtől talpig feketében
táncolnak a Heszperidák.
Fut az idő, pirkad a hajnal,
az éji sötét lágy kékre vált,
napfény csillog a horizonton,
s új napra ébred a világ.
Fut az idő, s vele az élet,
mégis érdemes hinni tán,
velem maradsz a halál előtt,
és velem leszel a lét után.
Ha elhagysz egy reggelen
Ha elhagysz egy reggelen,
érett cseresznyeszín sebek
fakadnak szívemen,
s hol felfénylő szerelem
lakott nemrég,
majd lótuszillatú kegyetlenség
lesz az úr.
Pattan a húr.
Az örömre sem marad több szavam,
tócsában tükrözöm önmagam,
míg beborít a szomorú dallam,
mint Krisztus testét a balzsam.
Várakozás
Hol vagy most, hol lehetsz
kedvesem?
Nélküled mit tegyek,
mi lesz velem?
Leveled pihen
az asztalon,
mint elfáradt, bús
virágszirom.
Szívem – mit félelem
ostoroz,
a betűk sorfala
közt motoz.
Elmentél és nem hagytál
jelet
szívemben ,
merre keresselek?
Kedvenc székedben
várakozok ,
várnak a könyvben
a verssorok,
és vár a pohár,
ő sem felejt,
titokban
vízcsepp-könnyet ejt.
Bezzeg a pezsgő!
-Ó, ne hidd, csak arra vár
hogy majd kiidd!
Mozdul a lassú
gondolat.
Nap szitál apró
fénypontokat ,
rezdül a toll,
mit kezed fogott,
és hallgatnak mind
a bútorok.
Nélküled
Sziklán csapódó hullám vagyok
ezer darabra törve,
parázsba hullott pillangóként
keringek körbe-körbe,
polcon felejtett játék vagyok
létem értelmét vesztve,
üres folyosók ablakára
tükrözlek vissza egyre,
millió darab sejt – szívem
kiáltozik utánad,
zokogó arcot öltenek
a kerekded pitypangszálak,
ordító versbe zárt seb vagyok,
lázadva is szeretlek,
visszavarázsol vad szívem,
és többé már el sem enged.
Tépetten
Tépett ruhában levelek
rohannak át a kerten,
kavarognak a fa körül,
nézem őket leverten.
Tépett szívemmel lebegek,
rohannék még utánad,
kavargó fény szívem körül,
nézlek, de már nem látlak.
Még egyre látom őt
Még egyre látom őt
elmélyült szemek lángjain,
még egyre várom őt
álomba szőtt hajnalok mélyén,
még egyre zúg a szél,
csillagfénnyel ismerős sóhaj,
még egyre – jaj – mesél
panaszos illatú lombokon,
még hozzám simul egyre hangja,
emlékeimet csitítgatja,
mint utolsó napsugár az őszt,
könnyreszketős szemekkel
még egyre látom őt,
könnyed nevetéssel,
arcán milliónyi bájjal,
még egyre várom őt
a vágyak sóhajával.
Ősz
Meleg kabátot gombol rád az ősz,
a napsugár felhővel kergetőz,
és szél játszik fák leveleivel
– mint tűnt szerelmek emlékeivel -,
egy kortalannak tűnő reggelen
eső dobol a nyári kerteken,
a sárga rózsa is levetkezik,
és vízbe ejti bársony szirmait.
Szerelem
A szerelem egy zöld opál,
körötte veretes foglalat,
kis csillagszikrákat dobál,
kápráztató sugarakat.
De eltűnik a zöld opál,
a drága veretes foglalat,
ha véget ér a szerelem.
Helyén csupán egy rög marad.
Ha egyszer majd
Ha egyszer majd
nem leszek többé
talán még visszahívnál,
ha átváltozom
párává, köddé,
még kicsit hozzám bújnál,
ha láz csillogna
két szemed tükrén
talán még elfogadnál,
ha engem érne
bármi bánat
tudom, hogy megsiratnál.
3. TÁJAK, ÉVSZAKOK
Nyár
Nádak, erek,
tavak, berek,
kövér kerek
pitypangfejek,
fűtengerek,
szőlőhegyek,
vidám szemű
eperszemek.
Teli strandok,
üres terek,
napfürdőző
vademberek,
barna bőrű
gyereksereg,
cseresznyéből
kukac pereg,
hullámvölgyek,
fagylalthegyek,
jégkockák,
és habzó serek.
Derült égen
felhősereg,
zuhanypótló
eső csepeg,
illa berek,
nádak, erek,
bőrig áztam,
hazamegyek.
Kánikula
Lángol a föld,
mozdulatlan,
pokolbéli,
tüzes katlan.
Áttetszően
tiszta égen
madarak
lebegnek kéken.
Árnyék nélküli
erdőben,
a remegő
levegőben
tarka pillangó
cikázik,
ő is egy kis
hűsre vágyik.
Lángolnak a
hegyoldalak,
vadvirágok
virítanak.
Dagadnak a
szőlőszemek,
részeg méhek
keringenek,
egy-egy szemet
csapra vernek,
pajzán nótát
énekelnek.
Kert
Vakondtúrás közt
palánta,
fodrozódik
a saláta,
harsogó zöld
az uborka,
mérgesen
duzzog a torma.
Piros bársony
eper reped,
paprikában
parázs remeg,
girbegurba
kertek felett
csípős csalán
csókol kezet.
Táj
A tó körül
barkáz a fűz,
fény az árnnyal
játékot űz.
Gallyak végén
feszülő rügyek,
harmatos, friss,
szende szüzek.
A dombtetőn
öreg fenyők,
kopaszodóak,
fenyegetők,
magas ég alatt
őrzik a völgyet,
vízmosásokat,
szántóföldet.
Gazos mederben
kis patak,
nem látni benne
még halat,
apró bogár,
hullott avar
a felszínen
gyűrűt kavar.
Apró tócsák,
kavicsfüzérek,
vizes hátukon
gyöngyházfények.
Hídon
Varázslatos víz
ringatja hátán
gondolatom,
megcsúszik a fény
selymes, opálos
hullámokon.
Forgó örvények
gyűrűző, fodros
tejszín – habja
permetet szórva
csapódik halkan
kavicspartra.
Lomha uszályok
tükrözik vissza
hullámzását,
fehér sirályok
tördelik szét
a víz varázsát.
Alkonyat
Bólogat
az alkonyat
a csendben.
Kis patak
a híd alatt,
és bennem
nyughatatlan
gondolat
se rebben,
ölelő csend
békéje
szívemben.
Álomittas
hullám fut
a partra,
karcsú fűz
fejét a vízre
hajtja.
Elindulok
hazafelé
én is.
Elfáradtam,
boldog vagyok
mégis.
Már alkonyul
Már alkonyul.
Lágy lila tolul
az égi kékek közé.
A fájdalom
is tovaoson
e lilázó ég fölé.
A csend alatt,
mint pici patak,
megbújik hiányod is.
A holnapod
ha nekem adod,
elmúlik bánatom is.
Esti séta
A sátras ég magányán
magamban ballagok,
már sárga fényt okádnak
mélybarna ablakok.
A csendet úgy vigyázzák
a tépett csillagok,
mint vadvirágok álmát
a kóbor illatok.
Levél
Megálltam az aranyló őszben
megcsodálni egy levelet,
vidám sárgák és fáradt zöldek
színpompáját, az ereket,
a végtelen nagy elszántságot,
ahogy a lomb tapad a fán,
nem akarván lehullni róla
egy aranybarna délután.
Jó lenne így akarni élni,
töretlenül és lelkesen,
harsány színekkel átszínezni
szürke, egyhangú életem,
mielőtt lehull az avarba,
mint a levél, oly csendesen.
Őszi elégia
Pirosra festett világot varázsol
a vérbe mártott, tüzes napkorong,
míg szőlőszagú, részeg illatokkal
az őszi szél a fák között bolyong.
Ölébe kapja, messzire repíti
a bánat csípte, hulló levelet,
majd ajándékként lábadhoz teríti
a rozsdabarna avarszőnyeget