Interjú Torma István kazincbarcikai íróval…és egy zseniális novellája, az Életvisszaváltó

Torma István Kazincbarcikán él, írói pályafutása is ehhez a városhoz kötődik. Vele beszélgettünk pályafutásáról, az irodalomról, a világ változásairól, s a gondolatokról, melyek könyv formájában köszönnek rá a világra.

Újpesten született, ma Kazincbarcikán él. Hogyan került Borsodba?
-24 éve élek Kazincbarcikán. Újpesten születtem, ami akkor még egy különálló város volt, nem alkotta Budapest részét. Aztán 20 évig éltem Szentendrén, később pedig egy ismerősöm felajánlotta alsószuhai portáját, hogy lakjak ott. Számomra egy rendkívül érdekes időszak volt ez. Én soha azelőtt nem láttam olyan gyönyörű csillagos égboltot, mint Alsószuhán.

Különleges élmény volt a teraszon lévő kis asztalra tett ételek története is. Én programozóként dolgoztam, zömében éjszaka végeztem a munkám. Emiatt délutánonként ledőltem pihenni, s amikor felébredtem, a terasz asztalán mindig találtam egy edényt, melyben meleg étel volt. Elfogyasztottam az ételt, elmosogattam az edényt, majd visszatettem az asztalra, s másnap ismét ott volt az edény a meleg étellel. A mai napig sem tudom, hogy ki, vagy kik voltak, akik szeretetükkel, jóindulatukkal megajándékoztak

Ott laktam egy évig. Közben megismertem mostani páromat, s 2000-ben költöztem Kazincbarcikára. Én el vagyok ragadtatva ettől a várostól. A természeti környezete, a Fő tér, ahol lakom, gyönyörű. A város tiszta, a korábbi városaimhoz viszonyítva sokkal nyugodtabb az élet. S ami számomra meglepő volt, hogy az emberek itt sokkal toleránsabbak, mint az általam korábban lakott városok polgárai. Ami számomra lényeg, én nagyon szeretek Kazincbarcikán lakni.

Egy önéletrajzi írásában említette, hogy fotózott, majd a fotókat széttépte. Írt verseket, de azokat is összetépte. Miért tett így alkotásaival, s hogyan jött az írás?
-A művészetek iránt mindig fogékony voltam. Ez  talán annak is köszönhető, hogy édesanyám nagyon sok kiállításra, múzeumba elvitt, s rengeteget olvasott. Megmaradt bennem egy érdekes történet. 9 éves voltam, amikor Hajdúszoboszlón nyaraltunk, ami abban az időben kivételesen nagy szó volt. Egyszer egy kifőzde teraszán ebédeltünk, s  ki ült velem szemben?  Füst Milán. Nem mertem megszólítani, de talán nem véletlen, hogy ez az emlék végig kíséri az életemet.
Visszatérve a kérdésre, a fotóimmal nem voltam megelégedve. A verseket pedig egy általam félreértelmezett kritika miatt semmisítettem meg. Aztán jött egy hosszú szünet, hiszen én műszaki pályán dolgoztam, számítógépes programokat készítettem. Sikeres is voltam, hiszen az egyik programom vásári díjat kapott, ami akkor az egyik legnagyobb elismerés volt.
Természetesen közben sokat olvastam, de a könyvek jó része nem nyújtott különösebb élményt számomra. 26-27 évvel ezelőtt vetettem papírra első gondolataimat. Élveztem az írást, s ami különös, élveztem azt is, amikor saját írásaimat elolvastam.
Akkoriban működött egy internetes irodalmi honlap, amelyik a pályakezdő írókat igyekezett segíteni. Az egyik alkalommal a bírálat során a szakmai vezető hat hozzászólásából öt az én írásaimmal foglalkozott. Ennek én nagyon örültem, de rendkívül lelombozott, amikor megkérdezte, mit akar maga, hiszen 52 évesen akar író lenni? Elég érzékeny alkat vagyok, ez nagyon rosszul érintett, öt évig nem írtam egyetlen sort sem.

Két és fél évvel ezelőtt egy újra indult kiadó, az Új Bekezdés kért be novellákat. Én beküldtem kettőt, mindkettőt elfogadták. Az egyiket szenzációsnak, a másokat fantasztikusnak ítélték. Ennél többet nem is remélhettem, s egy olyan érzékeny embernek, mint amilyen én vagyok, ez hatalmas lendületet adott. Ettől kezdődően írásaimat folyamatosan küldözgettem a különböző kiadókhoz.

Mennyire könnyű ma könyvet kiadni, írást megjelentetni?
Ez az alkotói munka legnehezebb része. Egyszerre csak egy kiadóhoz küldhető be egy adott írás. S amikor a két legnagyobb hazai kiadó fél évig nem is reagált a beküldött írásokra, az bizony komoly érzelmi és szakmai veszteséget jelentett. Természetesen nem adtam fel, s ennek köszönhető, hogy a mai napig 40 íráson jelent meg a különböző kiadóknál.

Az első könyv megjelentetése, az Örökmozgóé az hosszabb történet. A mostani, második könyvem, a Remittenda az igazi sikertörténet.

Az Örökmozgó c. könyvemet egy pályázati felhívás kapcsán küldtem be  bírálatra. Ők tovább küldték egy ezzel foglalkozó kritikusnak, aki olyan pozitív, szívet melengető kritikát írt, amire álmomban sem gondoltam. Kapcsolatba kerülve vele, felkértem, hogy legyen a második könyvem szerkesztője, s javasoljon kiadót. Ő a Smaragd Kiadóhoz irányított.  A két fiatal hölgy, a szerkesztő és a kiadó vezetője, végtelenül rendesek, segítőkészek. Ennek köszönhetően mintegy két hónapot vesz igénybe Remittenda c. második könyvem kiadása, ennyi idő az,  míg a beküldött kéziratból könyv lesz, s idén májusban megjelenik. A könyv megjelenését követő  Ünnepi Könyvhét  kapcsán dedikálási helyszínekre is meghívtak, ami rendkívül megtisztelő.

Minden írásnak más-más a kiadói története. Még egyet elmesélek. Az Életvisszaváltó novellám egy vajdasági kiadónál, a SzövetIrodalomnál jelent meg. Ott havonta értékelik a megjelent írásokat,  verseket, novellákat. Tavaly márciusban az akkor megjelentetett  116 írásból az én novellámat, az Életvisszaváltót ítélték a legjobbnak.

Hogyan jönnek az ötletek? Úgy is kérdezhetném, hogyan lesz az első gondolatokból könyv?
-Minden írás mögött más-más történet húzódik meg. Az Örökmozgó sajátos gondolatvilág, s különös a története is. Nagyon sokszor jelentek meg különböző cikkek, amiben arról írtak, hogy megvan a rák ellenszere, megvan a fúziós erőmű, elkészült a csoda akkumulátor, stb. Ezeket én már 40-50 éve hallom, de még egyik sincs kész. Miután ezeket a cikkeket sokan megosztották a facebookon, poénból  mindig oda írtam, hogy én meg elkészítettem az örökmozgót. S ez az örökmozgó egy idő után annyira befészkelődött az eszembe, hogy végül is egy írás született belőle az Örökmozgó és az ég címmel. Még az is elképzeltem, hogy hol játszódik. A Tardona-patak melletti, városra néző domboldalon, ahol a fák ágai között esténként megfigyelhető az égbolt. Ez olyan gondolatokat indított el bennem, hogy az Örökmozgó itt beszélget a csillagásszal, a költővel, az íróval, a hajléktalannal, stb. Miután ő nem látja az égboltot, hiszen ő egy gép,  arra kéri a többieket, hogy meséljenek róla. S mindenki másként látja, másként meséli el. Ebből 13 írás született.  Tavaly sikerült egy kiadót találni, aki vállalta a megjelentetését. Karácsonyra meg is jelent, s  ebben a könyvben az Örökmozgó írásaimon kívül még 3 másik is megjelent, azaz egy könyvben 4 írás.

Néhány írását olvasva óhatatlanul eszünkbe juthat Örkény István. Olyan, mintha lennének kapcsolódási pontok.
Ez abból a szempontból jó felvetés, hogy legalább  el tudnak helyezni az olvasók az irodalmi közegben.  Igen, írásaim egy része rövid, s van benne olyan „abszurditás” is, mint Örkényében. Van nekem egy gyűjteményem, a Botlások, ezek  pár soros írások,  terjedelmében, abszurditásában hasonlítanak Örkényére.  Örkény mellett én Kafkát is a rokonlelkek közé sorolnám. Kafka írásaiban általában nincs  párbeszéd, arról ír, hogy mit gondol. Az én írásaim is ilyenek. Azt vetem papírra, amit gondolok, amit érzek. Sokszor mondják emiatt, hogy az írásaim filozofikusak. Pedig nincsen bennük egyetlen idegen szó sem, nincsenek filozófiai fogalmak,  eszmefuttatások.

Nagyon sokat ír. Mi az oka?
-Én, mint már említettem,  későn kezdtem el írni. S úgy tűnik, hogy szeretném behozni az „elvesztegetett” időt. Ki tudja mennyi van még hátra az életemből, ezért minden gondolatomat szeretném papírra vetni. Valahogy úgy vagyok ezzel, mint Bartók Béla, aki a halála előtt azt mondta: csak azt sajnálom, hogy teli bőrönddel megyek el.

Ma sokan az olvasás haláláról cikkeznek, utalva arra, hogy az emberek egyre kevesebbet olvasnak. Ön hogyan látja ezt?
-Én alapvetően optimista vagyok, a jelen helyzetet egy pillanatnak ítélem meg, ami változni fog, nem végleges. Ha arra gondolok, hogy egy, a XVII. században élt filozófus már akkor az emberi gondolkodás végéről írt, s azóta még sokan tették ezt meg, és mégsem következett be, akkor nincs nagy baj, nem változott olyan vészesen a világ.
Rengetek kitűnő művész van, rengeteg kitűnő alkotás születik, s már ez egy fontos dolog.  Ma valóban kevesebben olvasnak könyvet, de még mindig komoly nagyságú az olvasók tábora. Hazánkban évente 31 millió könyvet adnak ki, ebből 13 millió a tankönyv.  Tehát 18 millió könyv még mindig az olvasókhoz kerül, ami szerintem hatalmas szám. Ma főképp az idősebb korosztály olvas, közülük is inkább a nők. De, mint mondtam, minden változik.

Hogyan lehet megvásárolni a könyveit?
Alapvetően a kiadók forgalmazzák a könyveket , a két könyvem két különböző kiadónál jelent meg. Történt menet közben pozitív változás, ma már nem csak a kiadóknál, hanem néhány könyvterjesztőnél is kaphatók, pl. a Librinél, és a Líránál is. Itt olcsóbb változatként online formában ismegvásárolhatók.
A biztos és pontos információk a facebook oldalamon folyamatosan elérhetők. Ezért javaslom azt, hogy aki szeretné megvenni valamelyik könyvet, az keresse fel az oldalamat, ott talál útmutatást.

István Torma https://www.facebook.com/istvan.torma.56 (a linkre kattintva elérhető az oldal)

Kívánok Önnek további sikeres alkotóim munkát! Köszönöm a beszélgetést!

Én is minden jót kívánok Önnek és a kedves olvasóknak is!

Az életvisszaváltóról


(Megjelent: SzövetIrodalom, 2022. február 07.)

(2022. április. 04. A SzövetIrodalom havi értékelésén Habram Mária javaslata szerint a 116 írásból első helyezést ért el.

Cikkében pár sort ír erről:

“Bölcs ember lehet TORMA István. És tapasztalt. Egyedi sors-felsorolásaiban úgy domborítja ki a mai valóságot, hogy annak aktualitása, de kegyetlensége is megkérdőjelezhetetlenül hiteles. Gondolom, egyetlen olvasóját sem hagyta közönnyel reagálni. Engem se.”)

Torma István
Életvisszaváltó

Vállalkozó kedvű és mindenkin segíteni kész családom a sarki megüresedett raktárban életvisszaváltó vállalkozásba kezdett. Nehéz munkának tetszett, de a valóság minden képzeletet felülmúlt. Az első hetekben mintha megőrültek volna az emberek, hoztak mindenféle megunt, kidobott, elfuserált, elrontott, elkótyavetyélt életeket.

Be lehetett hozni meg nem becsült vagy egyszerűen csak kiégett életet, sorsot. Voltak akik nem a saját életüket hozták, hanem szívességből vagy talán fontoskodásból másokét, mások által elhajított, eldobott sorsokat.

Meg volt határozva, hogy milyen fajta életeket veszünk vissza, amelyeket nem, azokat sokan otthagyták az átvevő pult mellett szétdobálva. Ebben a rendetlenségben aztán persze mások turkálgattak, abban a reményben, hogy valami nekik tetsző sorsot találnak, de leginkább visszadobtak mindent. Ezek általában vacak, csorba, vagy idegen életek voltak, vagy méreten aluliak.

Amiket átvettünk, azokat valamelyikünk átnézte, letörülte a port, letépkedte a ráragadt mindenféle sallangot. Az életeket formás papírdobozokba tettük (mindig is imádtam a dobozokat), oldalukra címke került, rajta hogy ki, mikor hozta be, milyen állapotban, melyikkel mi a dolog.

Az ügyeletes igyekezett őket valamiféle rendszerben elrakni. Itt már bonyodalmak kezdődtek, mert attól függően, hogy ki volt az ügyeletes, más-más szisztéma szerint rendezte az életeket. Volt aki a méretük szerint, mások a koruk szerint, a harmadik a tartalma szerint, míg volt, aki a sorsokban lévő lehetőségek szerint. Ebből aztán hatalmas kavarodás támadt, állandó volt az összevisszaság, a felesleges pakolgatás. Kénytelen voltam elrendelni, hogy az életeket beérkezésük sorrendje szerint pakolják el, és a különféle szempontok szerinti rendezést mindenféle kockás füzetekben vezessék, így aztán mindenki a saját – egyébként általa tökéletesnek tartott – rendszerét alkalmazhatta. Mindig meglepett, hogy mennyire nem zavarja őket, hogy mások más szempontra esküsznek. Szenvedélyesen vitatkoztak, de mindegyik kizárólag csak a saját szempontjait tartotta egyedül jónak, és vitatkoztak a megegyezés legkisebb jele nélkül. Sokszor látszott, hogy fel sem tudják fogni a másik szavait, vagy ha felfogták, nem vették figyelembe saját rendszerük istenítésénél. Ők olyan vakok voltak, akik csak saját világukat látták, minden mást nem.

Esténként író barátom, meg egy lélekgyógyász bóklászott a dobozok között, okozva ezzel még nagyobb rendetlenséget. Nem egyszer összemarakodtak valami érdekesebb sorson, megint az a sajnálatos elvakultság okozott minden bajt, amivel saját szempontjaikat védték.

Írónő ismerősöm, akinek kikészítettünk egy halom érdekes, különleges életet az egyik sarokba, már az első, kezébe vett sorsnál teljesen leragadt, forgatta, nézegette, elemezte. Enni sem evett, ha szóltunk hozzá, csak megrántotta a vállát. Hetek után a takarítónő azt hihette, hogy csak kiesett valamelyik dobozból és valószínűleg egy kupac tetejére tette, a mai napig sem került elő.

Író barátom – legnagyobb megdöbbenésére – saját édesanyja sorsára bukkant, nem akarta elhinni, hogy az mennyire más volt, mint életében hitte. Olyan dolgokra bukkant, amelyeket még írói fantáziája sem tudott volna kitalálni, egész további életében édesanyja sorsát bogozgatta, másról sem sikerült írnia.

Hívatlanul jött statisztikusok és népszámlálók sorsfelmérést és leírást készítettek, e munkájukba bevontak más tudós embereket is, de be kellett látniuk, hogy ezen a területen a tudomány bizony teljesen értetlen. Talán művészeket, vagy isteneket kellene bevonni, de ezt már én nem tudhatom.

Sok minden történik egy ilyen helyen. Olyat is láttam, hogy valaki, valamely félreeső helyiségben kicserélte a saját életét máséra, de ez általában nem vált be, mert belülről nézve, megélve egy sors annyira, de annyira más, mint egy külső szemlélőnek. Némelyeken lötyögött, másokon szorult, volt akit agyonnyomott az újdonság, vagy éppen elveszett a lehetőségekben.

Mivel igény merült fel rá, és egy jó kereskedő erre mindig figyel, életfelújítást, sorsfordítás, vagy kisebb esetekben sorsszabászatot is vállaltunk. Ha valakinek volt rá ideje és más vizsgálatok alátámasztották igényét, akkor életátömlesztést kaphatott.

Viszonylag megkímélt vagy különösen fontos esetekben sorsreparálást vállaltak sorsrestaurátoraink. Van aki otthon dolgozott, nem kis gondot okozva egyrészt a csomagolással és szállítással, másrészt tulajdonképpen ellenőrizetlenül dolgoztak, ki tudja milyen eszközökkel, eljárásokkal, mennyire lesz tartós a munkájuk. Később ezt az otthoni munkát be kellett szüntetnünk, mert történtek eltulajdonítások és indokolatlan cserék, amelyeket cégünk nem engedhet meg magának. A mai napig is keressük egy csomó ügyfelünk sorsát, második világháborús katonáinkét, az elhurcoltakét.

Más tevékenységünket is be kellett szüntetni, egyrészt a túlzottan jót-akarás vitt bennünket tévútra, másrészt nem volt időnk egy kicsit megpihenve elgondolkozni munkánkon. Egy betörés után rettenetesen összekeveredett sok minden, reménytelen volt újra rendszerbe rakni ennyi mindent, így bizonyos igényeikben kielégítetlen vagy éppen ellenkezőleg nagyon hűséges ügyfeleinknek játékos hétvégi mulatságot rendeztünk, ahol sorshúzással, zsákbamacskával (tulajdonképpen zsákbasorssal) kedveskedtünk, de mint mondtam, ez egy sikertelen próbálkozás volt.

A legnagyobb gondosságunk ellenére egy-egy mozgalmasabb nap után a padlót mindenféle élet elemek, sors darabok fedték (sokszor bokáig gázoltunk bennük). Ezeket gondosan és kíméletesen összetakarítva (tisztelve mások sajátját) félreraktuk, megszámoztuk és listákat vezettünk. Egy idő után – talán kegyeletet nem sértve – úgy határoztunk, hogy e feltalált, összegyűjtött dolgokat bizony újrafeldolgozásnak vetjük alá, összerakunk belőle egy készletet, válogasson belőle ki-ki, amire szüksége van. Ezt a részleget turkálónak nevezzük egymás között, amiben persze van méltatlan viccelődés is, de hát az ember lelke megkeményszik ennyi borzalom és boldogtalanság láttán.

Bevált viszont a sorsot aprópénzre váltó szolgáltatásunk, egyszerűen taposták az emberek egymást, nem törődve a méltatlan cserén, a pillanatnyi könnyebbségért odaadták lehetőségeiket.

Sorskereskedők hatalmas pénzeket kínáltak, hogy válogathassanak a különféle otthagyott sorsok között. Természetesen a javát akarták csak vinni, vittek volna irigyelt sorsot, áldott sorsot, jobb sorsot, isteni sorsot.

Ezeket nem adtuk, viszont gondolkodtunk azon, hogy készletcsökkentés céljából adunk könyörületlen, szégyellt, kegyetlen, boldogtalan sorsot. Vagy esetleg férji sorsot, vagy nyomorult, szerencsétlen, mostoha sorsot. A befejezetlen sorsokért kevesebbet akartak adni, ezeket tucatáron vitték volna. Nem tartottuk tisztességesnek, de üzletileg is indokolatlan volt ezeket a rossz sorsokat eladni, ki tudja hol, mit csináltak volna velük, esetleg külsőleg feljavítva dobták volna őket piacra nyomott áron, ezzel esetleg a mi létünket veszélyeztetve. 

Jöttek némely befolyásos politikusok, akik lélektelenség miatt inkább vásárolni kívántak. Nekik nem tudtunk mit ajánlani, minthogy a kapu előtt szétdobált sorsok között keresgéljenek, felesleges sorsunk nem volt.

Egyszer egy megható dolog történt, ma is könnyes szemmel tudom csak feleleveníteni. Jött két aranyos öregember, egy néni és egy bácsika. Mesélték, hogy nem találják saját sorsukat, csak valami egybeforrt sorsot, amely ugyan nagyon kedves nekik, de félnek, ha valamelyikük elhal, sorstalanná válnak, talán bele is pusztulnak.

Akik boldogságot vettek, nem tudhatták, hogy a boldogság elérésének ez egy teljesen hamis módja, ez a boldogság soha nem lehetett teljesen a sajátjuk és csak ideig-óráig működött. Végső soron kiszolgálunk majdnem mindenkit, hiszen e szolgálat a dolgunk, nem pedig az erkölcsi papolás. Nehéz lélekkel lehet csak ilyen igényeket mosolyogva kielégíteni, de ez a dolgunk, ezt kell elvégeznünk.

Munkánknak híre ment nem csak a környéken, hanem olyan messzi tájakon is, amelyek talán nincsenek is. Újabb és újabb helyiségeket kellett kifesteni, bepolcozni, szükségvilágítással ellátni. Mi igyekszünk – ahogy azt őseink is tették – nagyon lelkiismeretesen dolgozni, talán már-már túlzásba is visszük, volt köztünk olyan, aki belerokkant.