1920. június 4-én, a trianoni kastélyban ránk erőszakolt szerződés aláírásakor megállt az élet Magyarországon. Megszólaltak a harangok, búgtak a gyárak szirénái, az emberek könnyezve ölelték meg egymást az utcákon – mindenki egy emberként gyászolt, ebben a kérdésben nem létezett vallási, politikai ellentét. Pedig a területi megcsonkításon túl akkor még nem gondolhatták, hogy miféle megaláztatás, megkülönböztetés, meghurcoltatás éri majd a határon túl rekedteket. Mert Trianonnak ez vált igazi fájdalmává, az igazi poklává.
Az I. világháborút lezáró békediktátummal elcsatolták Magyarország területének 2/3-át, így elvesztettünk gyárakat, bányákat, mezőgazdasági területeket. De a legnagyobb veszteség és fájdalom az emberi lelkekben következett be, ezért Trianon minden magyarnak fájt.
Trianonról írta versében Juhász Gyula
“Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony….”
Igen, Trianon minden magyarnak fájt és fáj. Bár az idő múlásával ez a fájdalom megkopni látszik, hiszen azoknak, akiknek lélekben is fájt, akiknek az élet megpróbáltatásait okozta Trianon, már lassan az unokái is meghaltak. Így vált Trianon tényszerű történésekből történelemmé.
S ez az emlékezés ma kissé groteszkre sikeredhet sokak számára. Mert vannak közöttünk olyanok, akik az az orosz agressziót ünneplik, aminek része ukrán területek elcsatolása is, közben Trianon eseményeit kárhoztatják. Bár az okok, történések mások, a lényeg azonos. Területet csatolnak el, embereket gyaláznak meg, családokat szakítanak szét, emberek válnak földönfutóvá, embereket (gyerekeket) deportálnak.
Végső soron ez is egyfajta Trianon. Sokan ennek tapsolnak, s harsány szavakkal kárhoztatják a nyugati nagyhatalmakat Trianonért. Ez utóbbiban igazuk van. De akkor miért tapsolnak Putyin agressziójának?
Szóval Trianon emlékezete mára kissé groteszk emlékezetté lett. Sokak számára, a leghangosabbak számára lett azzá, s e felett nem lehet szemet hunyni.
Felvetődhet a kérdés is.: valóban lelkükben él Trianon emléke, vagy csak hangzatos pufogtatás az egész? Én az utóbbira gondolok.
Mert akinek Trianon fáj, az nem dicsőítheti meg az orosz agressziót.