Kabai Marianna kazincbarcikai költő Égigérő ősz kötetének újabb két fejezetét közöljük. A Tájak és a Kapcsolatok címet viselik a fejezetek.Az előző cikkünkben az Eredet és Szerelem fejezetek verseit olvashatták.
További hírekért keresse fel hírportálunkat:https://www.hirozon.hu, vagy lájkolja facebook oldalunkat, ahol minden hír megjelenik:https://www.facebook.com/hirozon.hu
3.TÁJAK
Nyár
Nádak, erek,
tavak, berek,
kövér kerek
pitypangfejek,
fűtengerek,
szőlőhegyek,
vidám szemű
eperszemek.
Teli strandok,
üres terek,
napfürdőző
vademberek,
barna bőrű
gyereksereg,
cseresznyéből
kukac pereg,
hullámvölgyek,
fagylalthegyek,
jégkockák,
és habzó serek.
Derült égen
felhősereg,
zuhanypótló
eső csepeg,
illa berek,
nádak, erek,
bőrig áztam,
hazamegyek.
Kánikula
Lángol a föld,
mozdulatlan,
pokolbéli,
tüzes katlan.
Áttetszően
tiszta égen
madarak
lebegnek kéken.
Árnyék nélküli
erdőben,
a remegő
levegőben
tarka pillangó
cikázik,
ő is egy kis
hűsre vágyik.
Lángolnak a
hegyoldalak,
vadvirágok
virítanak.
Dagadnak a
szőlőszemek,
részeg méhek
keringenek,
egy-egy szemet
csapra vernek,
pajzán nótát
énekelnek.
Kert
Vakondtúrás közt
palánta,
fodrozódik
a saláta,
harsogó zöld
az uborka,
mérgesen
duzzog a torma.
Piros bársony
eper reped,
paprikában
parázs remeg,
girbegurba
kertek felett
csípős csalán
csókol kezet.
Táj
A tó körül
barkáz a fűz,
fény az árnnyal
játékot űz.
Gallyak végén
feszülő rügyek,
harmatos, friss,
szende szüzek.
A dombtetőn
öreg fenyők,
kopaszodóak,
fenyegetők,
magas ég alatt
őrzik a völgyet,
vízmosásokat,
szántóföldet.
Gazos mederben
kis patak,
nem látni benne
még halat,
apró bogár,
hullott avar
a felszínen
gyűrűt kavar.
Apró tócsák,
kavicsfüzérek,
vizes hátukon
gyöngyházfények.
Hídon
Varázslatos víz
ringatja hátán
gondolatom,
megcsúszik a fény
selymes, opálos
hullámokon.
Forgó örvények
gyűrűző, fodros
tejszín – habja
permetet szórva
csapódik halkan
kavicspartra.
Lomha uszályok
tükrözik vissza
hullámzását,
fehér sirályok
tördelik szét
a víz varázsát.
Alkonyat
Bólogat
az alkonyat
a csendben.
Kis patak
a híd alatt,
és bennem
nyughatatlan
gondolat
se rebben,
ölelő csend
békéje
szívemben.
Álomittas
hullám fut
a partra,
karcsú fűz
fejét a vízre
hajtja.
Elindulok
hazafelé
én is.
Elfáradtam,
boldog vagyok
mégis.
Már alkonyul
Már alkonyul.
Lágy lila tolul
az égi kékek közé.
A fájdalom
is tovaoson
e lilázó ég fölé.
A csend alatt,
mint pici patak,
megbújik hiányod is.
A holnapod
ha nekem adod,
elmúlik bánatom is.
Esti séta
A sátras ég magányán
magamban ballagok,
már sárga fényt okádnak
mélybarna ablakok.
A csendet úgy vigyázzák
a tépett csillagok,
mint vadvirágok álmát
a kóbor illatok.
Levél
Megálltam az aranyló őszben
megcsodálni egy levelet,
vidám sárgák és fáradt zöldek
színpompáját, az ereket,
a végtelen nagy elszántságot,
ahogy a lomb tapad a fán,
nem akarván lehullni róla
egy aranybarna délután.
Jó lenne így akarni élni,
töretlenül és lelkesen,
harsány színekkel átszínezni
szürke, egyhangú életem,
mielőtt lehull az avarba,
mint a levél, oly csendesen.
Őszi elégia
Pirosra festett világot varázsol
a vérbe mártott, tüzes napkorong,
míg szőlőszagú, részeg illatokkal
az őszi szél a fák között bolyong.
Ölébe kapja, messzire repíti
a bánat csípte, hulló levelet,
majd ajándékként lábadhoz teríti
a rozsdabarna avarszőnyeget.
4.KAPCSOLATOK
Akkor
Ha már főnixként
összeégtél,
vállaltad mégis,
mitől féltél,
megtanultad jól,
mi az élet,
férfiként szeretted
a szépet,
átmosta szívedet
a kétség,
megkaptad bűnöd
büntetését,
fájdalomban
és szenvedésben
bízni tudtál
az emberségben,
ha mindig ilyen
nőre vágytál, s
örülsz nekem,
mert megtaláltál;
talán
megengedem
neked,
hogy összekócold
a lelkemet
Ne kívánd
Ne kívánd többé
hogy nyugalmamat
munkává törjem
nyugalmadért,
szívem dobozát
kiürítsem
egy el sem hangzott
köszönömért.
Mit te kívánsz,
csak azért éljek,
köretként mindent
eléd tegyek,
s ha jóllakottan
félresöpörtél,
elvárd,hogy én is
boldog legyek.
Velem is, látod,
örök spirálban
forog a láncos
mókuskerék,
hát ne kívánd,
hogy minden percet
neked áldozzak
egy percedért.
Perspektíva
szerencséd van:
megszülethetsz.
Remények közt
nevelkedhetsz,
tankönyvekből
eszesedhetsz,
indexeket
lebegtethetsz,
valutával
ügyeskedhetsz,
porszívóval
kereskedhetsz,
kiváltságért
verekedhetsz,
kalandokba
keveredhetsz,
kedveseddel
veszekedhetsz ,
gyerekeket
nevelgethetsz,
tartásdíjért
pereskedhetsz,
mikor végre
megpihenhetsz ,
kandallónál
melegedhetsz,
az ágyadra
heveredhetsz ,
a múltadon
elmélkedhetsz,
s elmerülhetsz
önfeledten
a sclerosis
multiplexben!
Reinkarnáció
Reinkarnáció. Ha van!
Minek képzelném el magam?
Lennék mondjuk szarvas, bogár ,
de lehetnék szarvasbogár,
az asztalon egy főtt homár ,
kancsó mellett üvegpohár,
lehetnék lebegő gondolat,
ház falán málló vakolat,
lehetnék bölcs, öreg tudós,
portörlő rongy, vagy űrhajós,
lehetnék gomb a kabátodon,
vagy bolhaként komondoron
utaznék, míg meg nem unom,
lehetnék költő, verseket róva,
vagy ütném a perceket, mint óra,
vagy eb, amit kidobtak a hóra,
lehetnék ledér utcanő,
útpadkán fehér utcakő,
lehetnék tengeri madár,
vagy vadat hajszoló agár,
lehetnék kényes dáma,
a Zserbó cukrászdába’,
majszolnám a “minyomot”,
/csak azt tudnám, hogy
mi nyomott meg?/,
míg a mignont eszegetném,
a versemet befejezném
végre,
s lennék ismét normális
a magam kedvére!
Vasalás
Levasalom
a szoknya ráncát,
nézem a hernyóselyem
táncát,
elvasalom
a problémákat,
átvasalom
a kék ruhámat,
bevasalom a hól-éleket,
szétvasalom
az emlékeket,
a blúzom után
ki látott ilyet? –
kivasalom
az idegeimet.
A bánat köpenye
Beborít a bánat
barna köpenye,
mint törött faágat
tenger fövenye.
Hallgatag falak közt
ezüst füst a lét,
cipelem a bánat
barna köpenyét.
Büntetés
Talán a legnagyobb
büntetés
önmagunk rosszasága,
a lelkiismeret-
tüntetés,
a lélek háborgása,
az életképtelen
szeretet,
a harcokból rakott
béke,
a kifelé vidám
Janus-arc,
mely befelé
fájna, égne,
a Létben lappangó
felelem,
hogy
jelentéktelen léte,
s talán a legnagyobb
büntetés,
hogy
meg kell halni érte.
Négysoros
Sötét szemednek más örül,
hiányod szívemre kövül,
kezem egy könnycseppet törül,
Ezt hagytad nekem örökül.
Emlék
Te elmentél, az ajtó halkan zárult,
a vak jövőről semmit el nem árult,
halk koccanása szíven karcolt mégis,
az ablakon túl szürkébb lett az ég is,
s a lélek szövött hálóján a bánat
azóta hozzám is utat találhat.
Analízis
Az emberi élet
zaklatott,
a lélek forr, sajog,
nem segítenek
oldani
a néma sóhajok.
Pedig a szívben
benne él
a jóság óhaja,
mégis mérgezi
életünk
a rossznak démona.
Vak voltam én
és bűnös is,
sodortak kényszerek,
ki tudta, hogy
a létezés
csupán csak képzelet?
Most már késő,
ha bánom is
a sok-sok tévedést,
Krisztus vállal
majd értem is
megváltó szenvedést.
Kérdőjelek
Elment a nyár rigó dalával,
virágzó hársfa illatával,
egyhangú, szürke fenn az ég,
hová repült a nyitnikék?
Hol a szeretet végtelenje,
hol a boldogság meghitt csendje,
hol van az út, a messzeség,
amit bejárni kéne még?
Hol vannak ők, az örök élők,
sorsommal közös sorsot bérlők?
Társak, barátok… messze lent.
Magammal osztom a végtelent.
Lásd
Lásd, hűtlenekké váltak a szavak,
úgy szétszaladtak, mint búvópatak,
mely holt kövek közt végigcsergedez,
kérdéseimre csendet permetez.
Lásd, hűtlenekké váltak emberek,
hiányuk most szívemben szendereg,
az élet színes képei közül
pár emlékfoszlány maradt örökül.
Lásd, hűtlenekké váltak álmaim,
a józanságnak lepkeszárnyain
a nappalokat álmodom tovább,
-egy rémálom sem lehet ostobább.
Lásd, hűtlenekké váltak bűneim,
már nem vigyázza senki lépteim,
talán csak Isten terelget tovább,
megyek az úton, s nem várok csodát.
Közérzet
Ha semmi emberek megaláznak ,
komor fenyői a lázadásnak
fájó szívemben mind felállnak,
águkra fészket rak a bánat.
Ha mások mégis megbecsülnek,
a fészekben örömkönnyek ülnek,
a bánat – ágra halkan peregnek
szeretet – fényű gyantacseppek.
Olyan barátok kellenének. . .
Olyan barátok kellenének,
kikben szeretet lakik, hűség,
lényük egyetlen dísze lenne
a nemes lelkű egyszerűség.
Olyan szeretők kellenének,
kiknek szívében jóság lenne,
kezük simogatásra nyílna,
szavuk gyógyító ír a sebre.
Olyan öregek kellenének,
nyugodt szívűek, békés bölcsek,
erőt sugárzó életűek,
akár az ezeréves tölgyek.
Elidegenedés
Köszönünk-e
egymásnak még,
vagy idegenként
elfordulunk?
Elmegyünk-e
egymáshoz még,
vagy felszínesen
barátkozunk?
Segítünk-e
egymáson még,
vagy inkább
azt mondjuk:
Nem lehet!
Kérdezünk-e
egymástól még?
Van-e a kérdésre
felelet?
Örülünk-e
egymásnak még,
vagy úgy érezzük,
hogy nyűg, teher?
Emlékszünk-e
egymásra még?
A magány a csendnek
nem felel.
Néha
Néha örülök,
néha félek,
néha a szívem
kalapál vadul,
néha felhőz
bennem a lélek,
és egy esőcsepp
bánatomra hull.