Ha a Covid szóval találkozunk, akkor mindenkinek rossz szájíze lesz, nem szívesen hallunk történetekről, esetekről e betegség kapcsán.
Ha pedig ezzel a fertőzéssel hozzátartozónk kórházba kerül, akkor bizonyára kétségbeesünk. Pedig minden nehézség ellenére a Kazincbarcikai Kórház Covid osztályán igyekeznek az ápolók biztonságot sugárzó, pozitív élményekkel teli hangulatot teremteni. Mert a betegellátáson túl ennek hihetetlen szerepe van a kórházban töltött napok során.
További híreinkért látogasson el hírportálunkra: https://www.hirozon.hu, vagy lájkolja facebook oldalunkat, ahol minden hír megjelenik: https://www.facebook.com/hirozon.hu
Sok pozitív jelzőt hallani a Kazincbarcikai Kórház Covid osztályának működéséről, arról, hogy mi mindent megtesznek a betegekért. Pontosan ezért első kérdéseimben a betegeket érinteném. Milyennek látják azokat a betegeket, akik ide kerülnek?
– Izgulnak, félnek a betegek, kétségbe vannak esve, amikor bekerülnek erre az osztályra. Ez érthető is, hiszen annyi rosszat hallani a fertőzésről, annak következményeiről. Tovább növeli a betegek félelmeit, hogy az orvosok, ápolók védőfelszerelésben vannak közöttük. Biztos, hogy ezek pszichésen megterhelőek, de annak örülünk, hogy bő fél nap eltelte után megnyugszanak a betegek. Látják, hogy törődnek velük, segítőkészek,empatikusak a nővérek. Érzik a figyelmet, a folyamatos segítséget, a törődést, s ez csökkenti a kezdeti félelmet.
Munkánk dicsérete lehet talán az is, ha lehet így fogalmazni, hogy sok beteg a gyógyulása után is maradni szeretne, nem akar visszamenni oda, ahonnan hozzánk került.
Mennyire megterhelő a betegeknek ezen az osztályon lenni?
– Nagyon megterhelő, hiszen nem hagyhatják el szobájukat, nem fogadhatnak látogatót, sokuknak nincs mobiltelefonja, ezért telefonon sem tudnak kapcsolatot teremteni családtagjaikkal. Aki dohányos, az különösen szenved, hiszen a szobában nem dohányozhat, s azt pedig nem hagyhatja el, így nem tud lemenni cigarettázni. Ők sokszor indulatossá válnak, de megértéssel fogadjuk viselkedésüket.
A félelem és bezártság érzésének feloldásáért igyekszünk mindent megtenni. Televíziót helyeztünk el minden szobába, folyamatosan látogatjuk őket, sokan rajtunk keresztül tartanak kapcsolatot hozzátartozóikkal. S igyekszünk minden személyes kívánságukat is teljesíteni. Ha kávé kell, akkor azt főzünk, ha tepertőt enne a beteg, azt is beszerezzük. Ez a törődés fontos, s talán ebből is táplálkozik az, hogy a betegek pozitív élményekkel élik meg ezt a számukra rendkívül nehéz időszakot.
Térjünk vissza a kezdetekre. Hogyan indult a Covid osztály létrehozása?
Természetesen az osztály főnővérének kijelölésével indult még tavaly márciusában Engem Tóth Gábor, a kórház főigazgatója, és Káli Tamásné ápolási igazgató kért fel erre a feladatra. Hatalmas megtiszteltetés volt, de úgy gondoltam, hogy erre talán nem én vagyok a legalkalmasabb. A döntésemet jelentősen befolyásolta a belgyógyászati osztály főnővérének, Simkó Istvánnénak – egyébként kedves barátnőm – a biztatása, aki azzal érvelt, hogy „Rajtam a világ szeme”. Azóta is ez a szlogen motivál, mikor nehezebb időszakot élünk át az osztályon
Mindhárman végig biztattak, segítettek, támogatottak, ami nagyon jó érzés volt, és hatalmas erőt adott a mindennapi munkához.
A következő lépés a nővérek biztosítása. Számomra fantasztikus élmény volt, hogy önként jelentkeztek a nővérek a különböző osztályokról, nem kellett a vezénylés eszközével élni. Beigazolódott, hogy az itt dolgozók a betegekért vannak, s minden meglévő kétely, félelem, szorongás ellenére önként vállalták ezen az osztályon a betegek ellátását. A harmadik fázist az osztály berendezése jelentettet, amiben az adminisztrációtól a gazdasági részlegen át, a műszaki csoport, karbantartók, informatikusok is részt vettek. Csak köszönet illet mindenkit, hogy erőn felül, munkaidőn túl dolgoztak azért, hogy ez az osztály a megadott határidőre kész legyen, tudja fogadni a betegeket.
Hogyan alakult a következő időszak?
Sok-sok feszültséggel, gonddal, de mindvégig önzetlenül a betegekért, csapatként együtt dolgozó kollégákkal. Sok önkéntesen jelentkezett kolléga lebetegedett, ekkor szükségessé vált az átvezénylés. Azok, akik jöttek, természetesen tele voltak félelemmel, aggodalommal. Aztán látva, hogy megfelelő a személyi védelmük, figyelünk rájuk, segítjük munkájukat, fantasztikusan egységes, egymást segítő a csapat, megszűntek a kételyek. Bár mindenki várja már, hogy mikor lesz már vége a járványnak, sokan úgy fogalmaznak, szívesen maradnának itt, együtt. Szerintem ez hatalmas dolog. Sokszor úgy érzem, hogy minden nehézség ellenére a Covid osztály mindennapjai egy igen komoly csapatépítő tréningnek is megfelelnek.
Az itt dolgozók számára mekkora kihívás volt a betegek ellátása?
Voltak továbbképzések a Covidos betegek ellátásáról, ott mindenki megkapta a szükséges ismeretet. De erre az osztályra sok olyan beteget is hoznak, akiknek van, vagy volt korábbi betegsége is. Így frissen operált, amputáción átesett és belgyógyászati betegségekben szenvedő betegek is kerülnek erre az osztályra. Azoknak a kollégáknak, akik olyan osztályokon dolgoztak korábban, ahol ilyen jellegű ellátást nem végeztek, sok minden újra kellett tanulni. Csak köszönettel tartozom, mert mindenki elsajátította ezeknek a betegeknek a sokrétű ellátásához szükséges eljárásokat. S persze ne feledjük, mindezt védőfelszerelésben, napi 12 órán át végzik. Hihetetlen energiákat mozgósítanak, hogy folyamatosan a betegek között legyenek, ellássák őket, segítsék minden percüket. Én hálásan köszönöm nekik, megérdemlik a tiszteletet és a megbecsülést.
Azért ehhez kellett egy olyan főnővér, mint Ön, aki irányt ad a munkának, segíti dolgozóit, figyel rájuk. Gondolom ez is szerepet játszott abban, ahogyan ma együtt dolgozik ez a közösség?
Én csak tettem a dolgom. Velük együtt dolgozom, ha kell, sebet kötözök, ágyneműt cserélek, a betegek között vagyok, ugyan úgy, mint ők. Minden betegről szinte mindent tudok, amire szükség is van, hogy vizit alkalmával megfelelő módon tudjam tájékoztatni az orvosokat. Segítettem az itt dolgozókat, igyekeztem oda figyelni személyes kéréseikre, gondjaikra. Mondhatom azt is, igyekeztem az ő fejükkel gondolkozni, érzéseikkel, szorongásaikkal együtt létezni. Talán ez is szerepet játszik abban, hogy itt egy fantasztikusan jó közösség jött létre a betegek ellátására. Mert a beteg az első, mi így élünk és dolgozunk itt!
Köszönöm a beszélgetést!
-rizner-