
Kazincbarcikán élt és alkotott Kabai Marianna, akinek verseiből, meséiből több alkalommal közöltünk már írást. Karácsony a gyerekek leginkább várt ünnepe, melyen nem hiányozhat a meseolvasás sem. A mese fontosságáról korábbi cikkünkben már írtunk. Most egy hosszabb mesét közlünk Kabai Mariannától. Olvassák együtt a gyermekekkel!
További híreinkért látogasson el hírportálunkra: https://www.hirozon.hu, vagy lájkolja facebook oldalunkat, ahol minden hír megjelenik: https://www.facebook.com/hirozon.hu
Kabai Marianna: Tündérmese
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bolygó, melyen tündérek éltek. Napközben a rózsakertjeiket gondozták, esténként bált rendeztek a balzsamfűvel borított réteken, vagy tündérmesékkel szórakoztatták egymást. Vidáman teltek a napjaik. Csak egy tündér volt közöttük, aki elvágyódott innen.
- Mi lehet a bolygón túl? – kérdezgette mindenkitől, de erre senki nem tudott válaszolni neki.
Egy napon, amikor a kis tündér egy bárányfelhőn üldögélt és a varázspálcáját fényesítgette, észrevett egy közeledő üstököst, amely szélsebesen zúgott az űrön át, közel a bolygóhoz. - Merre mész? – kérdezte a tündér.
- Messze-messze-messze – zúgott az üstökös – Messze-messze…
A tündér leugrott a bárányfelhőről, megragadta az üstökös csóváját. - Megyek veled! – kiáltotta, és amikor lenézett, már messze járt a tündérek bolygójától. Egy szempillantás alatt maga mögött hagyott minden eddig ismert világot.
Sokáig száguldottak a sötét világűrön át, körülölelte őket a szurokfekete sötétség. A tündér arra gondolt, talán meg sem állnak a világ végezetéig! Félni kezdett. - Zzzzz…zzzz…zzzz – zúgott fel hirtelen egy ismeretlen hang.
Az üstökös felizzott, csóvája fehér csíkot húzott az égen.
A tündér ijedtében elengedte a csóvát, s végtelen gyorsasággal zuhanni kezdett lefelé.
Elsötétült előtte a világ, majd nagy-nagy csend vette körül.
Amikor magához tért, egy árny hajolt fölé. - Ne félj tőlem! – hallotta a hangot – Segíteni akarok!
A tündér felugrott a földről, felröppent egy szikla tetejére. - Hol vagyok? – kérdezte rémülten.
- A Földön.
- Ki vagy te?
- Erdei gyík vagyok. És te ki vagy?
- Tündér vagyok.
- Tündérek csak a mesékben vannak!
- Vannak a valóságban is, csak nem mindenki találkozhat velük.
- Honnan jöttél?
- A tündérek bolygójáról. De most már haza akarok menni.
- Pihenj egy kicsit. Gondolkodnom kell, hogyan segíthetnék neked. Elviszlek a tudós bagolyhoz. Tanácsot kérünk tőle.
- Jó lesz! – mondta a tündér és megigazította a szárnyait. – Nem láttad a varázspálcám?
- Nem. Nézz szét a fűben, ahol feküdtél.
A tündér a rét fölé lebegett. – Látom már! – szólt örömmel, s felvette a szikrázó rudacskát. - Milyen szép! – mondta a gyík – Ezért sok pénzt adnának neked az emberek!
- Az mi?
- Nem tudod? Hát persze… hiszen nem vagy földi lény! Gyere, elkísérlek a bagolyhoz.
Az öreg tölgyhöz érve a gyík kopogott a fán, a bagoly előbújt odújából. - Mit akartok?
- Vendéget hoztam! – tolta maga elé a gyík a tündért.
- Huhúúú! Én a bagoly vagyok! Te ki vagy?
- Tündér vagyok, a Tündérek bolygójáról. Eltévedtem. Haza akarok jutni. Segíts nekem!
- Nem hallottam ilyen helyről. A könyveimben sem olvastam soha.
- Most mi lesz? – kérdezte a tündér.
- Kérdezősködjetek máshol – mondta a bagoly – Járjatok szerencsével!
- Köszönjük!
- Beszélek a nyúllal! – mondta a gyík. Ő sokakat ismer az erdőben. Holnap felkeresem. Addig nálam maradhatsz.
- Éhes vagyok! Van rózsaharmatod?
- Az nincs.
A tündér suhintott a pálcájával. A rét fölé pára borult, hímes mező terült a földre, rózsák bújtak ki a fű közül, hatalmas szirmaikon aranyló cseppek csillogtak. A tündér kezébe gyűjtögette s megitta a harmatot. - Varázsló vagy? – kérdezte a gyík.
- Tündér vagyok. Mást nem ehetek.
Másnap felkeresték a nyulat. - Forduljatok az emberekhez! – tanácsolta a nyúl – Ők sokat tudnak, okosabbak mindenkinél. Ismerik a bolygókat is. De vigyázzatok, mert egyesek puskával járnak, üldözik az erdő lakóit, néha még meg is ölik őket! Piff-puff, és végetek!
- Legyetek nagyon óvatosak! Vigyázzatok!
- Vigyázni fogunk! – Ígérte a gyík.
Múltak a napok, embernek nyomát sem találták. - Várnunk kell! – mondta a gyík. Ma este telehold lesz. Ilyenkor az erdőlakók nagy mulatságot rendeznek. Velem tartasz?
- Igen! – mondta örömmel a tündér – Úgyis nagyon unatkozok a tündértestvéreim nélkül.
Amikor este lett, s a kerek Hold megjelent az erdő felett, útnak indultak. A tisztáson már bogarak, madarak, gyíkok, nyulak, őzek gyülekeztek. Megszólaltak a harangvirágok apró csengői, rigók, csízek kórusa zengett fel az ágakon, s elkezdődött az erdei bál. - Szép! Nagyon szép! – lelkesedett a tündér, s maga is táncra perdült a rét közepén.
Apró nyulak virágkehelyben erdei szörpöt kínálgattak a vendégeknek. - Kóstold meg! Nagyon finom! – bíztatta a gyík a tündért.
- Furcsa… nagyon furcsa íze van. Kicsit szédülök tőle! – mondta a tündér, majd kacagni kezdett, s varázspálcájával megkoppintotta a földet. Ebben a pillanatban szél támadt, sűrű pelyhekben hullani kezdett a hó, betakarta a bálozókat.
- Mi történt? Mi történt? – kiáltoztak az erdőlakók. – Most hull a hó? Még nem készültünk fel a télre! Itt fogunk megfagyni! Ki tette ezt velünk?
- Pardon! Pardon! – szólt a tündér – A varázspálcám rosszalkodik. Csak egy pillanat!
Suhintott egyet, s a hó eltűnt. Ám ekkor sárgulni kezdtek a falevelek, s egymás után hullottak le az ágakról. - Mi történt? – zengett a kórus – Talán ősz van? Vége a nyárnak? Még nem gyűjtöttünk magokat, bogyókat! Mit fogunk enni? Mi lesz velünk?
- Pardon! Pardon! – pirult el a tündér – Várjatok egy kicsit!
Újra suhintott egyet. A fák csupasz ágain rügyek jelentek meg, a sombokor virágba borult, vékonyszálú füvek dugták ki fejüket a földből. - Hiszen ez tavasz! – mérgelődtek az erdőlakók.
- Ez sem jó nektek? – kérdezte a tündér.
- Nem jó! Nem bizony! A tavasz a fészekrakás ideje! A mi fiókáink már nagyok, rengeteg táplálék, gyümölcs kell nekik, különben éhen halnak.
- Nahát! – csodálkozott a tündér – Milyen bonyolult a ti világotok!
- Hozd vissza a nyarat nekünk! Ne borítsd fel a természet rendjét!
- Megpróbálom! – mondta a tündér – Még soha nem kóstoltam erdei szörpöt. Ez lehet az oka, hogy a varázspálcám rosszalkodik. Legyen hát nyár! – szólt szigorúan a pálcának és suhintott egyet.
A rügyek lázas sietséggel levelet bontottak, a sombokor elhullatta virágait, kerek bogyók duzzadtak az ágain. Dús fű hullámzott a réten, a fák érett termésektől roskadoztak. - Most jó? – kérdezte a tündér.
- Most jó! – örvendeztek az állatok, s megnyugodva tovább mulatoztak virradatig.
A következő napok egyikén három fiú indult a hegyekbe a barlangokhoz. Régtől ismertek itt egy hatalmas barlangot, mely mélyen benyúlt a hegy gyomrába, s denevérek lakták. A fiúk szerettek volna legalább egy denevért megszerezni maguknak, hogy hazavigyék. Hoztak zsákot, létrát, köteleket is, hogy megmásszák a magas falakat. Jó mélyen bent jártak már a sötét üregben. A földön apró csontok hevertek. Falhoz támasztották a létrát, felmásztak egymás után. Az egyik fiú a barátja vállára állt s elkapott egy denevért. Ekkor száz meg száz denevér rebbent fel a falakról, lesodorták a fiút, aki egy szakadékba zuhant. Hirtelen nagy csend lett. A fiúk szólítgatták társukat, de senki nem felelt. A két fiú megrettenve, hanyatt-homlok menekült kifelé, s ezután már csak a vízcseppek koppanását visszhangozták a magas falak.
Az erdei bál után a gyík és a tündér nagy sétákat tettek az erdőn. Sokat beszélgettek, jó barátságba kerültek egymással. Egy patak partján leültek pihenni. - Honnan jön ez a víz? – kérdezte a tündér.
- A hegyekből. A barlangokból. Azért ilyen tiszta.
- És csillog, mint az ezüst! Visszaverődik róla a napsugár!
- Te mindenért lelkesedsz?
- Szeretek mindent, ami szép, legyen az vízcsepp, gondolat, álom vagy barátság. Hol vannak a barlangok?
- Mindenütt. Itt is van egy a közelben. Denevérek lakják.
- Mutasd meg nekem!
- Nem fogsz félni?
- Nem fogok!
Elindultak befelé. A tündér kíváncsian követte a gyíkot. Ekkor kettéhajolt kezében a varázspálca. - Várj! Itt valami baj történt! Nagy baj! Látod a varázspálcám?
- Látom.
- Valaki a halálán van.
- Itt?
- Itt!
- Komolyan mondod?
- Igen.
- Akarod, hogy megnézzük?
- Igen! Talán segíthetünk. Engedj előre engem. Majd a pálca mutatja az utat!
Gyorsan haladtak befelé a sötét barlangba, előbb fölfelé, majd lefelé kanyarodtak. A tündér megtorpant. - Itt van valami! Látod? Mi ez?
- Ez? Úgy látom, egy embergyerek.
- Ember? Puskával?
- Nem.
- Akkor nem kell félnünk?
- Ettől nem. Te mondtad, hogy halálán van.
- Igen. Menj tovább! Amit látni fogsz, senkinek el nem mondhatod! Megígéred?
- Megígérem.
- Akkor figyelj!
Megnyomta a varázspálcát, melynek tetején egy vörös gömb jelent meg. A tündér kezébe vette a gömböt, s magasra emelte. A gömb fényleni kezdett, nőtt, egyre nagyobb lett, beterítette a tündért, aki ezt suttogta: - Szólítalak, tündérkirály! Kérlek, lépj velem kapcsolatba! Ruházz fel engem a tisztánlátás képességével, hogy a te szemeddel lássak, s tudjam, mit kell tennem ezért a lélekért, aki előttem fekszik. Segíts!
Nagy csend lett. A gyík feszülten figyelt, de nem hallott semmit. - Értelek! Indulok! – mondta ekkor a tündét. A gömb elhalványult és eltűnt.
- Most el kell mennem! Te maradj itt és őrizd az embert! Visszajövök! – szólt a tündér.
- Csak menj nyugodtan! – válaszolt a gyík, de ekkor a tündér már nem volt sehol. Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
A város élete nyüzsgő élet. Délután volt, sokan sétáltak az utcán. Az űrközpontban lázas munka folyt. Egy új rakétát teszteltek. A főmérnök leszaladt a büfébe, hogy egyen valamit, mert reggel ót nem jutott ideje rá. Már a kávéját is megitta, indulni készült, amikor hirtelen álmosság vett rajta erőt. Pár perc múlva mélyen aludt a sarokasztalnál. Álmában megjelent a három fiú, a barlang, a szörnyű baleset. Rémülten ébredt. Érezte, hogy valami nagy baj történt. Hazatelefonált, de a fia nem volt otthon. A barlang…, emlékezett, hogy mesélt valamit a fia erről. Talán ott kell keresnie, Felugrott, telefonon hívta a mentőket, majd kocsiba ült és száguldott az erdő felé.
- Itt vagyok! – jelent meg a tündér a gyík előtt – Már jön a segítség!
- Te igazi varázsló vagy! – nézett tisztelettel a tündérre a gyík.
- Csak tündér vagyok! Most pedig fuss gyorsan, vezesd ide az embert, aki jön!
- Rohanok! – mondta lelkesen a gyík.
A hegy lábánál megállt az autó. A mérnök kiszállt. – Merre tovább? – töprengett, majd leindult egy ösvényen. Előtte egy zöld gyík szaladt, időnként hátranézve, mintha az figyelné, követi–e őt. – Mit akar ez a gyík? Megőrültem? – kérdezte magától a férfi. A gyík ekkor jobbra kanyarodott, s apró lábaival integetett, hogy – Erre! Erre! A mérnök megbabonázva követte.
A gyík előreszaladt. Leértek a szakadékba.
- Fiam! – szakadt fel egy fájdalmas kiáltás az apa lelkéből. Karjába vette a gyereket, s rohant vele vissza az út felé, ahol egy mentő várakozott villogó lámpákkal. Betették a fiút s szirénázva indultak a város felé.
- Ügyes voltál! – dicsérte meg a gyíkot a tündér – Igazi barát vagy!
- Mit gondolsz, megmarad a fiú?
- Talán. Beszéltem vele gondolatban. Kértem, legyen erős. Meséltem neki a tündérek Bolygójáról, magamról, rólad. Hogy érezze, mellette vagyunk. Gyere velem! Ültetünk a barlang elé egy tündérrózsát. Ez lesz a barátság rózsája. Majd locsoljuk, hogy nagyra nőjön.
- Szép gondolat.
Múltak a napok, ősz vége felé járt. A fiú még mindig kórházban feküdt, sokáig öntudatlanul. Amikor felébredt, mosolygott. Az apja szemében örömkönnyek csillogtak, hogy visszakaphatta fiát a szörnyű baleset után.
- Ha meggyógyulsz, mesélek majd egy hihetetlen történetet!
- Én is! Én is! – mondta a fiú.
- Most pihenned kell, hogy megerősödj.
- Holnap is bejössz hozzám?
- Minden nap jövök! – ígérte az apja, s betakarta a fiút.
Az erdőben a fák hullatták lombjukat. A gyík és a tündér beköltöztek a barlangba a hideg tél elől. A tündérrózsa vastag ágakat növesztett, s tömött virágokat ringatott a hideg szélben.
- Nem hervad el? – kérdezte a gyík.
- Nem. Ez a tündérek virága. Örök virág.
- Ez csodálatos! – lelkesedett a gyík – Gyere, fussunk a puha hóban!
A tél folyamán sorra látogatták barátaikat, hógolyócsatákat rendeztek, s vendégül láttak mindenkit, aki betért a barlangba. Ez a tél a bőség tele volt! Csak egy suhintás a varázspálcával, s jóllakhatott mindenki kedve szerint. Észrevétlenül köszöntött be a tavasz. A fiú hazakerült a kórházból. Elmesélte apjának a tündér történetét, apja pedig a kis gyíkról mesélt neki. Elhatározták, hogy egyszer ellátogatnak a barlanghoz, ahol annyi csoda történt velük. - Nem tudnánk segítni a tündérnek, hogy hazatérhessen az övéihez?
- Sajnos, nem – mondta az apja – A mi űrhajóink nem mehetnek a Naprendszeren túlra. A távoli galaxisok számunkra elérhetetlenek. Csak a Plútóig bírják az űrhajók.
Ezen az éjszakán a fiú álmában megjelent a tündér. - Segíteni akarsz nekem? – kérdezte.
- Igen! És szomorú vagyok, mert nem tehetem!
- Ne szomorkodj! Ha kijutok a Föld gravitációs vonzásából, akkor lesz lehetőségem továbbjutni!
- Hogyan?
- Ez tündértitok. Nem árulhatom el.
- Az én apám el tudna juttatni téged a Naprendszer széléig!
- Tudom. Éppen ezt akartam kérni. Jól figyelj! Ha egy napon ellátogattok a barlanghoz, a tündérrózsabokor tövében találtok majd egy kerek gömböt. Ezt kell feltenni az űrhajóra. A többi az én dolgom.
- Nem maradhatnál?
- Haza kell mennem. De magammal viszem az együtt töltött szép napokat, a barátaim emlékét.
- Számíthatsz ránk!
- Köszönöm! – mondta a tündér és eltűnt a fiú álmából.
A tavaszi napsütésben életre kelt az erdő. Bogarak sétáltak a fatörzseken, pillangók cikáztak a rét fölött. A madarak a fészkekben tolongó fiókáikat etették. A gyík is családot alapított ezen a tavaszon, s apró gyíkocskák serege téblábolt körülötte. A tündér örömmel segített összeterelni a szerteszét futkározó apróságokat.
- Nemsokára készülnöm kell az útra! – mondta a gyíknak.
- Hiányozni fogsz nagyon! – szomorkodott a gyík – Maradj velünk!
- Nem tehetem. Várnak a tündértestvéreim. Itt marad veletek a rózsabokor, hogy emlékeztessen arra, mennyire szeretlek titeket! A barátaim maradtok örökké!
Egy napon látogatók érkeztek a barlanghoz. A gyík a rózsabokor árnyékában pihent, mellette egy gömb alakú tárgy feküdt.
A fiú lehajolt, megsimogatta a gyíkot. Az nem szaladt el, csak nézte a fiút okos szemeivel.
A fiú óvatosan felvette a földről a gömböt és apja kezébe adta. Elindultak a város felé.
A gyík sokáig nézett utánuk, míg el nem tűntek a fák mögött. A rózsabokorra csíz repült. Tiszta, csengő hangján rázendített egy tavaszi dalra, mely úgy terült az erdő fölé, mint a szférák zenéje.
Az írás az örökösök engedélyével került közlésre.