További híreinkért látogasson el hírportálunkra: https://www.hirozon.hu, vagy lájkolja facebook oldalunkat, ahol minden hír megjelenik: https://www.facebook.com/hirozon.hu
Miért fontos a gyermekeknek a mese? Miért érdemes időt szánni arra, hogy a gyermekeknek meséljünk? Erről írtunk korábbi cikkünkben. Most Kabai Marianna két meséjét adjuk közre.
Kabai Marianna
Téli mese
Messze innen, a hullámzó búzamezőkön is túl, egy világvégi völgyben állt egy kis ház. Tüskés bokorerdő és százféle vadvirág rejtegette a kíváncsi vándorok szeme elől. Lakói rég elköltöztek már és elvitték magukkal az élet zajait is. Nagy csend maradt utánuk, csak az idő járt körbe-körbe szeszélyes szelek szárnyán a hallgatag ház körül. Az évszakok változásait homályos szemű ablakok figyelték. Tűnődtek téli fagyokról, mikor cinke kopogtat az ablakdeszkán, álmodtak régi nyarakról és piros muskátlikról, melyek illatukkal ezer méhet csalogattak virágkelyhükre.
– Szép volt, nagyon szép! – sóhajtottak az ablakok, majd hetekre csendbe burkolóztak megint.
-Neked pókod van? – kérdezte egy délutánon a nagyablak.
-Igen! – válaszolt a kisablak – Éppen most költözött ide hozzám!
-És mit csinál?
-Egy csillogó fonalat húz körbe-körbe.
-Csillogó fonalat? Ez nagyon izgalmas! Ha zavarna téged, kérlek küldd ide hozzám!
-Nem zavar.
-De ha mégis! – ajánlkozott a nagyablak – Csak szólj!
-Szólók! – ígérte a kisablak, s figyelni kezdte a pókot.
A pók nagy gonddal szőtte-fonta a hálóját, meg sem pihent alkonyatig. Ekkorra mát sötétedett, a bokrok árnyéka megnyúlt, az ágak között elfészkeltek a madarak. A pók is elvonult hálója sarkába és álomba ringatta magát vékony fonalán.
Reggel egy kíváncsi légy röppent a hálóra, a pók elkapta.
Az apró neszre felriadt a nagyablak: – Mi történt?
-Reggelizik a pókom! – válaszolt a kisablak, s ezen kicsit elmosolyodott. Mégiscsak jó érzés, hogy szállást nyújthat valakinek! Egyszerre fontosnak érezte magát. Büszkén tekintett szét a világban.
Pillantása a szomszéd ablakra esett. – Szegény! – gondolta – milyen magányos! Mindig szomorkodik! Milyen jó is, hogy nekem ilyen érdekes pókom van!
A nyár gondtalan napjai gyorsan elperegtek. Megváltozott az időjárás. Vad szelek jöttek, megcibálták a fák lombjait, esténként hideg esőcseppek áztatták a fűszálakat. A pók visszavonult a háló fedezékébe, csak néha kukkantott ki az odújából, ha egy-egy éjbogár megrezegtette a hálót.
Mi jöhet még? – kérdezték a didergő vadvirágok.
-A tél! – susogta az öreg sombokor – bizony, a hideg tél!
Várakozó csendbe burkolózott a völgység. Tömött szürke felhők gyülekeztek az égen. Egy reggelen sűrű hóesésre ébredt a ház, a kert.
A nagyablak ekkor már mélyen aludt. Álmában régi emlékek villantak elő: egy almaillatú szoba, vidám gyermekzsivaj, s duruzsoló kályha lángja, melyet visszatükröztek az ablakszemek.
-Mit csinálsz?! Megint alszol? – mérgelődött a kisablak.
-Mit akarsz?
-Ne aludj örökké! Unatkozok! Ez a buta pók se jó már semmire! Beszélgess velem!
-Miről?
-A pókról! Bánt, hogy nem lehet a tiéd?
-Nem bánt.
-Beláthatod, hogy ő az enyém!
-Belátom!
-Ha kettő lenne, azt már lehetne felezni, de csak egy van. Vágjam talán ketté? Fele pók – fele pók?
-Ne vágd!
-Látom, neked nem is kellene! Nem harcolsz érte!
-Nem harcolok!
-Ha elengedném, talán vissza sem jönne hozzám! Ott akarna maradni nálad!
-Maradhatna…
-Csakhogy én ezt nem tűrném! Olyat tennék, de olyat!
-Milyet?
-Visszaharcolnám! – villantotta üvegét a kisablak.
-Csak az önzetlen jóság számít, nem az erőszak!
-Önzetlen jóság? Lári-fári! Engedd, hogy megpukkadjak a nevetéstől! Ha újra nyár lesz, nekem nyolcvan pókom lesz, neked meg egy sem!
-Meglehet… – szólt csendesen a nagyablak, s közben arra gondot, milyen jó is lenne, ha egyszer, csak egyetlen egyszer ő is fontos lenne valakinek.
-Nahát! Veled sem érdemes beszélgetni! – bosszankodott a kisablak – I-de-ge-sí-tesz!
Csend lett. Havat hozott a szél, betakarta az ablakokat.
A hegytetőn favágók járták az erdőt, méretes fenyőket keresve. A fejszecsapások hangja messze hangzott a tiszta levegőben.
Egy napon kulcs csörrent a zárban. A ház ajtaja csikorogva kinyílt.Mi történt? – ébredt a nagyablak, s hunyorogva pislogott az ajtó felé. Egy kislány toppant a szobába, hajában táncoltak a piros szalagok.
-Apa! Anya! Gyertek gyorsan! Találtam egy szobát! Óriási ablaka van! Lehet az enyém?
-Lehet! – mondta nevetve az apa.
Beköltöztek a régi házba. Mire eljött a karácsony, a kis ház már régi fényében ragyogott. A szoba sarkában fenyő ontotta a gyantaillatot, gyertyák fénye csillant az ablaküvegen.
-Mennyből az angyal… – szállt az ének magasan a felhők fölé, köszönetképpen az élet és a szeretet csodájáért.
A kislány a hóesést nézte az ablakon át. Babáit, játékait a széles párkányra rakta, mesekönyveit is ott tartotta. A nagyablak vigyázott e kincsekre, és a hosszú téli éjszakákon őrizte a kislány álmait. Eközben olyan észrevétlenül olvadt le szívéről a szomorúság, mint üvegről a jégvirág.
Kabai Marianna Békamese
Sok évvel ezelőtt, egy nagy mocsár közepén élt két kis béka, Brekeke és Kvakvak. A mocsár tele volt szúnyoglárvákkal, kövér gilisztákkal, így hát szükséget nem ismertek.
Vidáman ugráltak zsombékról zsombékra, esténként pedig brekegő koncerttel szórakoztatták a rét lakóit.
Egy napon megváltozott az időjárás. Elmaradtak az esők, a föld kiszáradt, a mocsár tenyérnyire zsugorodott.
-El kell mennünk innen! – szólt Brekeke.
– Nincs hová – mondta Kvakvak.
-Próbáljunk szerencsét! Hátha találunk egy másik mocsarat, tele vízzel! – kérlelte Brekeke.
-Buta vagy! Tudhatnád, hogy nincs másik, csak ez van!
-Én találok! – állította Brekeke.
Ezen Kvakvak úgy nevetett, hogy bugyborékolt a víz!
-Menj csak, menj! Én itt maradok!
Így hát Brekeke egyedül indult el a nagy ismeretlenbe. Ment, mendegélt napokon át, erdőn-völgyön át, éhesen és szomjasan. Bánta már nagyon, hogy nem hallgatott Kvakvakra! Nagyon elfáradt, ezért letotyogott egy gödörbe, és mély álomba merült.
Arra ébredt, hogy gurul valamerre. – Itt a világvége! – gondolta a sodró vízben, amely egy zápor után patakzott a völgy felé. Körültekintett. Amerre csak ellátott, víz borított mindent! Egy tóba sodorta őt a zápor.
-Álmodok! – gondolta Brekeke.
-Nem álmodok! – helyesbített rögtön, amikor a parton egy kövér tekergőző gilisztát vett észre. Tempózva úszni kezdett a part felé. Elkapta a gilisztát, s a szájába gyömöszölte.
Rég ettem ilyen finomat! – simogatta pocakját, majd kifeküdt egy kőre napozni. Csak azt sajnálta, hogy Kvakvak nem lehet itt vele.
-Milyen kár, hogy nem jött velem!
Baj akármikor történhet, de a reményt soha nem szabad feladni – gondolta még, s mert a sok gondolkodástól nagyon megéhezett, elindult a part mentén, hogy új csemegéket keressen magának.