Véget ért egy álom, amiről azt gondoltam, hogy eljön azaz idő ebben az országban,amikor esetekről, ügyekről tudunk higgadtan és tárgyilagosan beszélni. Uszítás, rasszizmus vádja, politikai acsarkodás, megbélyegzés nélkül. Be kell látnom, ez még nem megy. Félő, az sem, úgy vonjuk le a tanulságokat, hogy abból tanuljunk mindannyiunk érdekében, a társadalom érdekében.
Szomorú ami Csenyétén történt, mert egy tragikus halál mindig
szomorú. Különösen fájdalmas a családtagoknak, barátoknak, ismerősöknek.
S szomorú, ha egy ilyen eset rengeteg jogvédő,
„jót akaró” sajtó megszólal, s
kivizsgálást sürgetve, vádaskodva üvölti tele a közéletet.
Mert azért van néhány tény, amit nem kellene sutba dobni.
– A csenyétei est olyan történet, ami a hatóságokra és nem a mondva csinált jogvédőkre, kiabáló sajtósokra, okos szociológusokra tartozik. Hagyjuk, hogy a hatóság tegye a dolgát, ne óbégassunk, szítsuk a közhangulatot mindenféle hülyeséggel.
– Nem hiszek abban, hogy a mentőszolgálat munkatársai hibáztak volna. Mert nincs az a mentős, aki jó kedvében, előítélettől befolyásolva megállna a falu szélén és nem menne be rendőrségi kíséret nélkül a beteghez. Ez nem fér bele abba a képbe, amilyen munkát- s amilyen körülmények között- naponta végeznek.
– S nem hiszek abban sem, hogy nem érte fenyegetés a mentősöket. Olyan helyen, ahol hangfelvétel őrzi a beszélgetéseket, állásával, tisztességével játszik az, aki hazug állítást fogalmaz meg. Mert a lebukás egyértelmű.
– És tény, hogy mindennapi munkájuk során rengeteg fenyegetés éri a mentősöket a drogosoktól, alkoholistáktól, romáktól, nem romáktól, balhézó csoportoktól, kigyúrt figuráktól, meg a jó ég tudja még ki mindenkitől.
És sajnos van még néhány egyéb tény, amivel szembe kell nézni, bármennyire fájó is. Bár ma ez nehéz, mert rögtön jön a stigma, ez egy uszító, rasszista, kiközösítő személy
Az élet tapasztalata alapján tudom, ilyen esetek vannak.
Mert nem egy háziorvos mesélte, hogy bizonyos helyeken nem merik kimondani,
hogy a beteg meghalt. Nem merik, mert akkor nem biztos, hogy kijut a házból.
S ne ragozzuk túl az eseteket, csak emlékezzünk az olaszliszkai lincselésre, a
hatvani kórházban történt orvos verésére,s
a sort lehetne folytatni.
Igen, -s azzal is szembe kell nézni- vannak olyanok, akik
törvényen kívül élnek, s ők azok, akik saját csoportjuknak is kárt okoznak, ők
azok, akik miatt kialakult egyfajta előítélet a társadalomban.
Igen-s szembe kell nézni azzal is-, hogy ez a probléma „beleragadt” a magyar
társadalomba. Mert nem lehet ezekről az esetekről, okokról tárgyilagosan, a
valós problémát feltárva beszélgeti, döntéseket hozni. S rossz hír, ez a mindennapi tapasztalatom,
hogy ez a probléma csak terebélyesedni
fog.
Igen, azzal is szembe kell nézni, hogy a legnagyobb nyomorban élők, a
devinciával együtt élő közösség felzárkóztatása, kiemelése a mélységből nem történt
meg, közben százmilliárdok tűntek el az e programra fordított pénzekből. Vannak
tisztességes, egyéni életüket a segítségre
áldozóknak egy tábora, miközben más
csatornákon él és virágzik a pénzek lenyúlása, kormányzati ciklusokat
felülírva.
Szóval messze mutat a csenyétei ügy. Jó lenne, ha végre ez az eset jobb
belátásra sarkallna sokakat, s elindulna valami jó a társadalmi felzárkóztatás területén.
Segítséggel, jogalkotással, következetességgel. Mert a felzárkóztatás ezekkel együtt is egy iszonyúan hosszú folyamat, e nélkül, meg pótcselekvésekkel
pedig lehetetlen. S ebben az esetben ez egyben
időzített bomba.
Szóval a csenyétei ügy szomorú eset, hiszen meghalt egy ember. Jó lenne végre levonni a tanulságokat! Higgadtan, tárgyilagosan.
-rizner-