Az elmúlt napok során Kabai Marianna Égigérő ősz kötetének verseit publikáltuk. Most a kötet utolsó 3 fejezetének verseit tesszük közzé, talán sokak számára okoz örömet a verssorok közötti kalandozás.
A kötet most közölt verseinek fejezetei:
-Élet
-Az élet vége
-Költészet
5. ÉLET
Anyám
Meghalt,
mielőtt még a tudatom
bevéste volna létezését,
emberből volt,
és mégsem tudom
kivetíteni földi fényét.
Lába nyomát,
hajának selymét
nem rögzítette a gyors idő,
emberarcát
fátyolba vonta
egy hársillatú temető.
Hiánya
szívem közepében
ásító fekete szakadék,
számomra ő lehetett
volna
a legbiztosabb menedék.
Emlékeim
üres közegben
kutatnak a semmi után,
mikroszkopikus
gyémántporszem
a csillagporban – az anyám.
Karácsony
Gyantaillatú fák alatt
csodát ígér a pillanat,
nyújtózkodik a gyertyaláng,
angyal lebeg a tájon át.
A harc békévé csendesül,
fényt sugároz a gondolat,
simogatássá szelídül
az ökölbe szorított indulat.
Ma este rád is angyal vigyáz,
kérj magadnak valami szépet,
lélekpuha szót, békességet,
hogy kibírd, ha megaláz az élet!
Kérd, hogy ne kelljen elhibázni,
csorbult hited magadba zárni,
és csillagoknak magyarázni,
mitől olvad könnyé a lélek!
Ha véget ért az ünnep óra,
ne várj tovább a Megváltóra,
szelídítsd vad szíved a csendhez,
ne közelíts a végtelenhez!
Felszikráznak a csillagok
elűzve bút és bánatot,
surrog a hó a fák között,
angyal lebeg a táj fölött.
Hónapozás
Januári jégcsapok
csipkézik az ablakot.
Bánatomon friss kötés:
februári feledés.
Nem tűröm, hogy bajba juss!
simogat a március.
Visszatér a kedvem is,
rám nevet az április.
Reményágon ül a hit,
május bontja szirmait.
Mi a legjobb? Nem vitás,
júniusi kacagás.
Júliusra szívemen
kinyílik a szerelem.
Augusztusban – nem szégyen –
boldog vagyok egészen.
Fut a bánat előlem
szeptemberi szellőben.
Megváltozik az ember,
ha eljön az október.
Szomorúság száll reám
novemberi délután.
Két szememben könnytenger,
így talál a december.
Bánat hull a felhőkből,
most kezdhetem elölről!
Leltár
Születésem anyámnak adtam,
gyereklétem a gyors időnek,
ifjúkorom az iskolának,
sok hitemet messzi jövőnek,
felnőttségem egy komor gyárnak,
öregkorom tűnő időknek,
emlékeimet a magánynak,
halálomat a temetőnek.
Én
Bennem van minden szép,
a kezdet és a vég,
a kérdés, a felelet,
a bűn és a szeretet,
az ész és a butaság,
a jó és a rosszaság,
az élet, az elmúlás,
a tűz és az áradás,
a teremtő képzelet,
az örök emlékezet,
mind, mind bennem lakik,
mígnem jön egy ladik,
Charoné ,
akkor emlékem már csak
másoké.
Remény
Ágas-bogas erdőre vetülő fény
a remény.
Léted hálójában a lehetőség
fehér gyöngyei görögnek.
Az ősi mozdulatban
a bizonyosság teremtő íve feszül.
A hit zengő-bongó dala
szívedhez verődik.
Feltámadásra hívnak a
messzi harangok.
Harangszó
Messzi városoknak
a falu hívása.
Órátlan embernek
az idő múlása.
A történelemnek
új rend születése.
Templomjáró népnek
a mise kezdése.
Terített asztalhoz
jó ebédre hívás.
Esküvőn boldogság,
csók, pecsétes írás.
Száraz esztendőkben
tüzeknek jelzése.
Véges életünknek
díszes temetése.
József Attila
Rosszul szerették,
rosszul félték,
a büntetését
rosszul mérték.
Mikor vérzett
szíve a szépre,
kacatokat
raktak eléje.
Kitakart lelkét
felsértették,
örök éhségét
kinevették,
szép őrületét
nem értették,
magányos kezét
elengedték,
egyedül ment
a sínek felé.
Nem állt senki
a vonat elé.
Világ
Oly tág a világ
és oly oszthatatlan.
Mi fontos benne,
kimondhatatlan.
Zord szépségeit
szeretni megtanít,
ki életet
halálhoz igazít.
Altató
Este van, pihen a nappal,
alszik a lépben a méz,
álmodik szépen az álom,
pihen egy megfáradt kéz.
Szundít a cserepes virág,
ásít a kertben a kapor,
alszik a megosztott világ,
mint szőlőszemekben a bor.
Pihen a kútban a víz is,
alszik a hullámcsobogás,
horkol a tejben a gríz is,
nem lehet ellene kifogás.
Kottában pihen az ének,
vajról álmodik a kalács,
testünkben moccan a lélek,
s eltűnik az éji varázs.
Bezáródás
Az egyedüllét
kényszeres közönyén
átvilágít
a végtelen magány.
Finomívű,
küszködő mozdulat
indul a kéz
merev boltozatán.
Idegekben
szétomló lobogás
fonja körbe
zárt tere rácsait.
Mégis újra
távolra taszítja
lelke rejtett,
zegzugos álmait.
Bánat
Ha az embernek
bánata van, hát
magába zárja
bánatát.
És ha a bánat
elég tágas,
hát belezárja
önmagát.
Ülnek, egymással
összezárva ,
vigaszt remélve
vagy csodát.
Várnak, éberen
azt figyelve :
melyikük bírja
tovább.
Kettősség
Mennyi,
mennyi ellentmondás van
az embert alkotó
őskovászban!
Szeretet,
hit, segítőkészség,
csalás, csalódás
és örök kétség.
A bennünk
rejtőző ősi állat
észrevétlenül,
lesből támad.
S a kettéroppantott
hit előtt
gyülekeznek
a dögevők.
Hasadék
Ma már
a megszerkesztett remény
se funkcionál.
Ideák
és valóság között
a lét mélysége áll.
Tágul
a szakszerű hasadék,
inog
a terpesztett akarat.
A mélyben
szörnyethal a remény.
Fölötte
fekete madarak.
A semmi partján
Rettegés ölében görnyedek.
Riasztnak eleven szellemek.
Borzas rém lábnyomát kémlelem.
Kínt szül a vajúdó félelem.
Cuppogó iszapba merülök.
Fekete katlanba kerülök.
Segíts!
Zsoltár
Hiába kóboroltam az árkádok alatt,
a néma kövek közt, hol csobog a patak,
kibuktak számból a szavak, mint apró kavicsok.
-Nem találtalak.
Csendes templomok gyertyalángján,
oltárok fényén és homályán,
búgó orgonák zengésén álmodtalak.
-Nem hallottalak.
Mikor fájdalom ért,
s a nemlét üzenetét visszhangozták a falak,
szólítottalak, segítni hívtalak.
-Elrejtetted magad.
Élek, mint testben szorongó lélek,
ki nem láthat át
a töviskoszorú erezetén
s a végállomás tükörfalán.
Tehetnél csodát talán,
tudjam bizton, hogy jó vagy.
Csak ints,
s hagyd elröppenni szívemről
a kőpillangókat!
Felnőttség
Felnőtt lettem.
Komoly szemekkel
bámulok ki ablakomon,
kellő szigorral,
ahogy illik
egy felnőtthöz.
És unatkozom.
Untat e mosolytalan élet,
a megszerkesztett
egyhangúság
kövülete éveimen.
Ó, hol lehetsz, boldog
ifjúság?!
A gyermekkor finom
hímpora,
kacagásos, vidám évszakok!
Lenyomatukat őrzöm máig,
és felejteni nem,
nem akarok!
Néha úgy érzem
Néha úgy érzem, nem öregszem,
gyerek voltam, és gyerek lettem.
Kezdeni kéne új folytatást,
szerelmet, hitet és alkotást.
Néha úgy érzem, fel se nőttem,
ezért – hogy gyerek lett belőlem.
Ami fontos volt, s úgy akartam,
rozoga székké vált alattam.
Gyerekek mennek iskolába,
régi énem közéjük állna,
vállukra csapnék, kiabálnék,
délután egy fiúra várnék,
mennék mellette kipirulva,
fiatalságom el nem múlna.
Néha úgy érzem, nem öregszem,
csak az idő múlt el felettem.
Múltidéző
Mikor még két barna copf voltam
álomvilágban kóboroltam,
múlt, jelen, jövő, nagy remények
nyitott szívembe belefértek.
Most, ha valami szépre vágyom,
visszaidézem ifjúságom,
s újrakezdeném gúzsba kötözött
életemet – két barna copf között.
6. AZ ÉLET VÉGE
Ha azt hallod
Ha azt hallod: meghaltam,
ne hidd el.
A megkezdett befőttet
ne vidd el.
Végy a büfében
két cigit,
és hozd. Hadd éljek még
kicsit.
Tíz perc az út
míg ideérsz,
addig az van csak,
amit remélsz.
Varázsolj velük,
mintha élnék,
mintha azonnal
tüzet kérnék
ha megjössz.
E tíz perc életet
most előre köszönöm neked!
Óra
Asztalomon mélybarna óra
tik-tak, veri a perceket.
Kimegyek a vajpuha hóba
megfürdetni a lelkemet.
Fehér fenyők figyelnek csendben,
kezemre száll egy hópihe,
most kellene boldognak lennem,
s azon tűnődöm, éljek –e?
Ájult törötten, ezer darabban
fekszik a padlón, rugója lassan,
remegve mozdul időtlen létre,
s végtelen csendre. Most vettem észre.
Törött időben, kétségbe esve,
tétován állok, magam keresve.
Elönt a bánat. Én is így járok?
Köröttem néma üvegszilánkok.
Egy Villon vers hangulatára
Aranykorsó voltam,
kecses, üde, tiszta,
boldog volt, ki borát
e kehelyből itta.
Szerelmes mámortól
vidámodott lelke,
társaságomban így
csak örömét lelte.
Törött cserép lettem,
ráncvirágok lepnek ,
eszedbe se jutna
kívánni e kelyhet.
Poros föld betemet
gazos üledékkel ,
borítja lelkemet
örök feledéssel.
Arc
Magas homloka
tört – fehér,
fürtök alatt az arc komoly,
ráncai között
jól megfér
a fényesre koptatott mosoly,
szeme sarkában
bánat – ív
és öröm megkövült fészkei,
szája körül
két félkörív,
évek húsba mart emlékei,
tördelt csillaggal
pettyezett
szemében fájdalom kavarog,
íriszein a
széteső
létidő visszfénye átragyog.
Öregség
Oly régen élem
az életet,
nem számolom
már az éveket,
egyforma tegnapok,
holnapok ,
közöttük ünnepek,
gyásznapok,
ismerem a bánat
bokrait,
kötöttem a szépség
csokrait,
életem,
akár a vízesés,
szeszélyes játék volt
és mesés,
létórám
járja a köröket,
sodorva bánatot,
örömet,
este, ha eljön
a nyugalom,
merengve
a múltba utazom,
bolyongok
régen járt utakon,
neszez a percegő
unalom,
hallgat
a locsogó víz,
a számban
keserű íz…
Kérdés
Ha már mindent
megértél,
mennyi vigaszt
remélnél
egy véget ért
életért?
Ima
Még adj, Uram, időt
a Finálé előtt,
a Kezdet és a Vég
óh, ne ismerje még
egymást!
Finálé
Életünk
légvára leomlik,
agyunknak
rugója elromlik,
tetteink
összhangja megbomlik,
szívünk
négy kamrája beomlik,
jellemünk
szövete felfeslik,
értelmünk
csíráját lemetszik,
arcunkon
szétesett barázdák ,
testünkben
halálos sugár rág,
fejünkben
összegyűrt gondolat ,
a szánk
mea-culpát mondogat.
Így akarom
Én úgy akarom
befejezni,
ne maradjon
utánam semmi
kézzelfogható
holt anyag,
életem,
e színes szalag,
szárnyaló
főnix – véget
érjen,
izzó parázsban
égig égjen.
Hamu , salak,
ami marad még,
az a világban
szétszórassék.
Ne legyek több,
csupán csak
emlék,
a szívetekhez
kedvesült
vendég.
Zengő órák
Zengő órák mérik az időt,
a kitaláltat, a nem létezőt.
Szigorú percek közé zárva
készülünk életre, halálra.
Készüljünk az örömre, jóra,
mindegy, mennyit mutat az óra!
Kályhák titkos belsejében
a tűz se nézi, meddig égjen.
Ha kilépek – kényelemből! –
dátum nélküli életemből,
nem figyelek múló időre,
meghalok, de nem függök tőle.
Menj el!
Menj el, ne kérj több időt,
a nyár is – lásd – szalad!
Tavasz-tócsák tükrében se
lásd többé magad!
Bújj el, ahogy a téli csend
a hó alatt lapul!
Holnap már az ősz üzen,
s a lomb szívedre hull.
Búcsú
Talán anyámnak írok még,
talán valaki másnak,
talán egy kicsit sírok még,
intek az állomásnak,
aztán elindulok magam,
aztán vissza se térek,
aztán nem sirat senki meg,
amikor véget érek.
Néma tó felett
Jégfodros, néma tó felett
szétszórom röpke lelkemet,
hópiherajként kristály magam,
s szél ringatja tajték hajam.
Disce mori
(Tanulj meghalni!)
A fáradt Naptól fényfátyolos ég
már tarka lombok színét szórja szét,
s egy rőt, aranyló őszi délután
belép a csend a szobám ajtaján.
Vaspánt szorítja széteső szívem,
a létezést is álomnak hiszem,
mint hulló lomb egy hosszú nyár után
ha belibben a szobám ablakán,
és tudva jól, hogy megpihenhet itt,
a csend előtt még álmodik picit,
majd megy tovább, egy másik lét felé,
az alkony hosszú árnyai közé.
Mélyül a csend, nem lesz már éj, se nap,
a tér-idő is lassan mélybe vész.
Szellemalakként ugyan mit remélsz? –
Szél szórja szét, mi létedből marad.
Fogadd el hát, hogy te sem menekülsz,
kivételből szabállyá szelídülsz.
Hogyan tovább? –Nem tudja senki sem.
Ezüstös köd lebeg a semmiben.
Hol vagy?
Csak nyers hús
némi vérrel elegyest,
mit cipelsz magadon,
és nem ereszt
egy életen át.
Roppant
barlangi boltozatként
borul rád.
Tokként
úgy ölel át,
mint lián a fát.
Te közbül vagy.
Vastag burokba zárva
bolyongsz a félhomályban,
vérerek, izmok,
csontsejtek között,
kiutat keresve
e roppant falak mögött.
Várnod kell
míg a test,
e nehéz kereszt
elereszt,
míg szétesik darabokra
a lét
földi bokra.
Ekkor
hátra se nézve
lépj ki a fényre
mint
szabad szellemű,
tiszta lélek,
és kiáltsd: élek!
Bízd rá magad
bátran
szárnyaló, szép
gondolatokra,
s repülj
a messze hunyorgó,
tiszta
csillagokra!
- KÖLTÉSZET
Csak úgy…
Betűt betűre halmozok
magamnak, sűrű sorban,
benne apró gondolatok
magamról, aki voltam.
Lengő, lebegő lapokra
írom a létezésem,
lassan fakuló jelként
maradnak, azt remélem.
Szüret
A szavak szétgurulnak
mint kerek gyöngyök,
a betűk összeállnak
mint apró göröngyök,
a napok leperegnek
az év porába,
az élet összegyűjti
nagy kosarába,
szavak, betűk, napok, életek,
megőrzi őket az emlékezet.
Kéne egy szó
Kéne egy szó,
egy tiszta szó,
doromboló,
elringató.
Kéne egy jó
emberi szó,
simogató,
békét hozó
szó.
Jellemzés
Az öröm gömbölyű,
a bánat szögletes,
a mosoly gyönyörű,
a harag tűhegyes,
a jóság bőkezű,
a kedély végletes,
az ötlet célszerű,
a kaland végzetes,
a tudás ésszerű,
a beszéd képletes,
a játék nagyszerű,
a szellem érdekes,
a bukás keserű,
a döntés végleges,
a világ egyszerű,
és élni érdemes!
Kert
Elvadult kert a szívem,
verspalántát nem terem.
Minden vers egy rejtelem,
jövője csak sejtelem.
Sok meg nem írt költemény
darabokban hull elém.
Tán egy napon meglelem
azt a szót, mi kell nekem.
Rímek hímes mezején
magonc lesz a költemény.
Lelkem meghitt sarkain
újra nő a kankalin.
Telhetetlenség
A féllábú zöldségek
cserépbe ültetett
biztonságra áhítoznak.
A cserépben szorongó muskátli
a kert parttalan
szabadságára vágyik.
Köszönet
Hála Neked
teremtő Isten,
hogy elmondanom
megadatott
minden érzést,
gondolatot,
ami szívembe
kapaszkodott.
Nehéz teher,
feszítő parancs,
cipelnem tovább
nem lehetett,
így született
a vers, a próza,
a teleírt lap
pihentetett.
Várakozva
néznek a lapról,
sorsuk, mint sorsom,
bizonytalan.
Köszönöm mégis
létezésük
apró csodáját,
s benne magam.
Egér mese
Élt egyszer egy mesebeli,
vidám, vándorkedvvel teli,
ici-pici kisegér:
Pálpusztai Elemér.
Egy napon nem akadt dolga,
tarisznyáját felpakolta,
toronyiránt útra kelt,
s a városba menetelt.
Kiürült a tarisznyája,
a városban sok bolt várja,
jóllakik, ha odaér
Pálpusztai Elemér.
Ezer autó közt cikázva
besurrant egy áruházba,
a pult alatt meglapult,
hosszú volt a vándorút.
Amint bezárták a boltot,
„Pálpusztai Sajt”-ba botlott.
-Honnan tudták, hogy jövök? –
töprengett a pult mögött.
Fejét magasra emelve
bajuszkáját rezegtette:
-Csoda történt ma velem!
Népszerű lett a nevem! –
Vándorlásból hazatérve
kalandját büszkén mesélte
ez a híres kisegér,
Pálpusztai Elemér.