Kabai Marianna Kazincbarcikán élt és alkotott költő. Az, hogy nem lett igazán ismert és elismert, talán annak is köszönhető, hogy rendkívül szerény ember volt. Egyetlen percig sem tolta saját személyét előtérbe, helyette sokkal inkább a közösség érdekeit szolgálta.
Kabai Marianna tervei közt szerepelt, hogy mintegy 100 versét „Égigérő ősz” – címmel majd önálló kötetté rendezi, de a kötet végül nem készült el. Posztumusz kötetében a versek témák szerinti csoportosítása mellett döntöttek az örökösök. A fő cél az volt, hogy az olvasók könnyen megtalálhassák az őket érdeklő témákat, verseket. Így fejezetek jöttek létre a hasonló versekből. A mostani cikkben az Eredet és a Szerelem fejetek verseit közöljük. Érdemes így ünnep idején a kötet első két fejezetének verseit olvasgatni, gyönyörű emberi érzésekre, gondolatokra lelhetünk.
A kötet további verseit az ünnepek alatt folytatásokban közöljük.
További hírekért keresse fel hírportálunkat:https://www.hirozon.hu, vagy lájkolja facebook oldalunkat, ahol minden hír megjelenik:https://www.facebook.com/hirozon.hu
- EREDET
Eredet
Virágok voltunk tenger habjaiban,
majd partra léptünk gyenge gyökerekkel,
megkapaszkodtunk a part szikláiban
szálfa testtel, lüktető erekkel.
Virág voltunkat megőriztük máig,
lombos tüdőnket csontágat ölelik,
szívünk burkában szerelem virágzik,
s a bánatunkat könnyek öntözik.
Este van
Este van.
Millió apró bogár pihen
levél fonákján,
virágok kelyhébe bújva,
fű közt lapulva
csendesen.
Este van.
A réten elkésett sün rohan
hazafelé szuszogva,
neszező avart taposva,
kerek pocakkal,
peckesen.
Este van,
Ezernyi apró élet
szuszog, horkolva álmodik.
Az éjszakát
őrzi egy sápadt fénynyaláb
s a tótükörben
nyújtózkodik.
Égigérő ősz
Színes levelekből
fészket rak a csendnek a szél.
Derűt sugárzó maszk mögött
arcom könnyekbe mosakszik.
Álmaimat titokban elorozta
a glóriás Hold.
Tenyeremben
kihűlt simogatás kavicsait
görgeti a múló idő.
Égre meredő keresztek között
nem keresek többé hitet.
Bolond szívem
dércsípte levelek alá temetem,
és kivárom,
míg ködnek feszülő létemet
érvényteleníti
az Égigérő ősz.
Őszi szonett
Remegve ring az alkony szakadékán,
s ezer levélre fészket rak a csend.
Szél kóborol nagy álmok omladékán,
lelkem falán a bánat rongya leng.
A glóriás Hold álmom elorozta,
két kezemben hűlt simogatás.
Mély bánatomat mindegy, ki okozta,
tán én magam, vagy épp valaki más.
Így nem tudok már hinni semmiben.
Zörgő levél, takard bolond szívem
az égig érő ősz nagy köpenyébe!
Párává old az égi végtelen,
magam-magam vízgyöngynek képzelem
formát találva így a létezésre.
Tél
Szívemben szél lapozgat,
madár is bekopogtat
hólepte ablakomon,
szemében vak bizalom.
Fagy feszül hegyek ormán,
templomok csonka tornyán
megül a harangének,
s fehérebb lesz a lélek.
Udvarán régi háznak
hóléptű álmok járnak,
kupacba hordott csendek
csillagnak integetnek.
Állok a téli éjben
szűzi-szép hóesésben,
emberek lábnyomában,
s egy madár oltalmában.
Éj
Csillagszemekkel széttekint,
kacérkodik a pirkadattal.
Nincs társam már se bent, se kint,
hát beszélgetek önmagammal.
Ez még nem az a mély magány,
még nyugalom van belül,
kívül nyitottak még az ablakok,
hogy kinézhessek,
s benézzen rám a Hold, e vén kobold,
és megkérdezze: hogy vagyok?
Égi lámpás a Hold korongja,
köröttem bokrok sűrű lombja,
együtt hallgatunk ki az éjbe,
csillagrendszerek erdejébe.
Metamorfózis
Tejködben úszó furcsa téli álom,
a szálfaerdő porcelánfehér,
s e jégbe dermedt, mozdulatlan tájon
törött faágat táncoltat a szél.
Amíg a vihar téli táncát járja,
egy kis magonc pihen sértetlenül
a szunnyadó föld lágy méhébe zárva,
s a tavaszt várja rendületlenül.
Hisz ő sem él ok nélkül a világon,
a teremtésben történnek csodák,
már Párkák szövik láthatatlan szálon
a megújuló élet fonalát.
Ha elolvad a zúzmara az ágon,
s életre kel a szunnyadó világ,
lágy tavaszi szél szórja szét a tájon
a tarka rét kakukkfű illatát.
Így véget ér a hosszú téli álom,
a lombos ágra napsugár vetül,
s egy észrevétlen lepkebáb az ágon
tündéri pillangóvá lényegül.
2.SZERELEM
Oldódás
Szívemet a rét közepére teszem,
hogy felmelegedjen a napon.
Lehajtom mellé csendben a fejem,
hogy olvadjon jeges gondolatom.
Köréjük terítem két hideg kezem,
hogy érezzem a parolát.
Napsugarakban fürdetem szemem,
hogy elbírja szemed sugarát.
Még nyár van
Még nyár van,
feszülő zöld ruhában
lebegnek a levelek
egy fa
kócos lombjában.
Még kékek
az égi messzeségek,
fátyolfelhő szívemen,
segíts!,
egyedül félek.
Légy társam
e nyári harsogásban,
élhessem az életet
veled
a lét vadonában!
Még emlékszem…
Még emlékszem
a szerelemre.
Kék lepke szállt
a kezemre,
néztem, ahogy
tovarepült,
s szemem a szemedbe’
elmerült.
Még emlékszem
a szerelemre.
Szellő játszott
a ligetbe’,
kezed lassan
kezemhez ért,
nem adtam volna
semmiért.
Még emlékszem
a szerelemre.
Vágyvirág nyílt
a szívembe’,
a Nap felé
hajolt : feléd,
s szerelmes lettem
beléd.
Kíváncsiság
Titokban ablakomhoz állok,
onnan lesem, mint kis kamasz,
miről beszél búcsúzó téllel
a szellőruhás, ifjú tavasz.
Március
Koldus tél
fűszeres illatokra gondol,
egy fiú
kardigánt kedvesére gombol,
kamaszos
szél szalad vadregényes tájban,
egy leány
zöld szemén szenvedélyes vágy van.
Kalandvágy
Úttalan utakra mennék,
fejemre kalapot tennék,
vállamra tarisznyát vennék,
eljönne velem egy emlék.
Estig az utamat járnám,
fűkupac lenne a párnám,
csillagok fénye a lámpám,
reggel a jöttödet várnám.
Ketten
Kezed a kezemben
puha madárfészek,
szíved a szívemben
dobbanó igézet,
szemed a szememben
fények csillagháza,
csókod az ajkamon
parázsnak varázsa.
Ha mint én…
Ha mint én
te úgy szeretnél,
bárhol lennél
velem lennél.
Nem éreznéd
a hiányom,
paplanod lennék
az ágyon.
Ha hívnának
vendégségbe,
krém lennék
a süteménybe.
Megszomjaznál ,
hűs víz lennék,
megbotlanál,
én elesnék.
Ha az égre
néznél este,
csillag lennék
kékre festve.
Szereteted
ha bírhatnám,
szívemet is
kölcsönadnám.
Játssz vele
komolyan, szépen,
nem zavarlak,
csendben nézem.
Szemednek minden fényét
Szemednek minden fényét add nekem,
borítsd rám hangod selymes köntösét,
s az éj szegényebb lesz nálam.
Az utca zajában találj meg engem,
én várom lépteid jöttét,
s ha jössz, boldog leszek.
Te
Reggel, mikor a téli ablak
jégvirágai fénylenek,
Te villansz fel a napsugárban,
kék szemeid kéklő hegyek.
Nappal, hókupacot taposva
velem sietsz az úton át,
zajos, zaklatott életemnek
Te adod a harmóniát.
A délutáni derengésben
hegyek mögé bújik a Nap,
lámpa világít a szobában,
Te ragyogsz a búra alatt.
Este, amikor könyvbe bújva
jólesően megpihenek,
sorok között is látlak újra,
Te mesélsz a betűk helyett.
Fut az idő
Melódiát dobol az eső
utca kövén, s a ház falán,
ködben derengő őszt idéz
e melankolikus délután.
Fut az idő, s már bársony éjben
nyújtózik az árnyékvilág,
tetőtől talpig feketében
táncolnak a Heszperidák.
Fut az idő, pirkad a hajnal,
az éji sötét lágy kékre vált,
napfény csillog a horizonton,
s új napra ébred a világ.
Fut az idő, s vele az élet,
mégis érdemes hinni tán,
velem maradsz a halál előtt,
és velem leszel a lét után.
Ha elhagysz egy reggelen
Ha elhagysz egy reggelen,
érett cseresznyeszín sebek
fakadnak szívemen,
s hol felfénylő szerelem
lakott nemrég,
majd lótuszillatú kegyetlenség
lesz az úr.
Pattan a húr.
Az örömre sem marad több szavam,
tócsában tükrözöm önmagam,
míg beborít a szomorú dallam,
mint Krisztus testét a balzsam.
Várakozás
Hol vagy most, hol lehetsz
kedvesem?
Nélküled mit tegyek,
mi lesz velem?
Leveled pihen
az asztalon,
mint elfáradt, bús
virágszirom.
Szívem – mit félelem
ostoroz,
a betűk sorfala
közt motoz.
Elmentél és nem hagytál
jelet
szívemben ,
merre keresselek?
Kedvenc székedben
várakozok ,
várnak a könyvben
a verssorok,
és vár a pohár,
ő sem felejt,
titokban
vízcsepp-könnyet ejt.
Bezzeg a pezsgő!
-Ó, ne hidd, csak arra vár
hogy majd kiidd!
Mozdul a lassú
gondolat.
Nap szitál apró
fénypontokat ,
rezdül a toll,
mit kezed fogott,
és hallgatnak mind
a bútorok.
Nélküled
Sziklán csapódó hullám vagyok
ezer darabra törve,
parázsba hullott pillangóként
keringek körbe-körbe,
polcon felejtett játék vagyok
létem értelmét vesztve,
üres folyosók ablakára
tükrözlek vissza egyre,
millió darab sejt – szívem
kiáltozik utánad,
zokogó arcot öltenek
a kerekded pitypangszálak,
ordító versbe zárt seb vagyok,
lázadva is szeretlek,
visszavarázsol vad szívem,
és többé már el sem enged.
Tépetten
Tépett ruhában levelek
rohannak át a kerten,
kavarognak a fa körül,
nézem őket leverten.
Tépett szívemmel lebegek,
rohannék még utánad,
kavargó fény szívem körül,
nézlek, de már nem látlak.
Még egyre látom őt
Még egyre látom őt
elmélyült szemek lángjain,
még egyre várom őt
álomba szőtt hajnalok mélyén,
még egyre zúg a szél,
csillagfénnyel ismerős sóhaj,
még egyre – jaj – mesél
panaszos illatú lombokon,
még hozzám simul egyre hangja,
emlékeimet csitítgatja,
mint utolsó napsugár az őszt,
könnyreszketős szemekkel
még egyre látom őt,
könnyed nevetéssel,
arcán milliónyi bájjal,
még egyre várom őt
a vágyak sóhajával.
Ősz
Meleg kabátot gombol rád az ősz,
a napsugár felhővel kergetőz,
és szél játszik fák leveleivel
mint tűnt szerelmek emlékeivel -,
egy kortalannak tűnő reggelen
eső dobol a nyári kerteken,
a sárga rózsa is levetkezik,
és vízbe ejti bársony szirmait.
Szerelem
A szerelem egy zöld opál,
körötte veretes foglalat,
kis csillagszikrákat dobál,
kápráztató sugarakat.
De eltűnik a zöld opál,
a drága veretes foglalat,
ha véget ér a szerelem.
Helyén csupán egy rög marad.
Ha egyszer majd
Ha egyszer majd
nem leszek többé
talán még visszahívnál,
ha átváltozom
párává, köddé,
még kicsit hozzám bújnál,
ha láz csillogna
két szemed tükrén
talán még elfogadnál,
ha engem érne
bármi bánat
tudom, hogy megsiratnál.