A hazai egészségügyről, saját tapasztalat alapján szerettem volna néhány gondolatot leírni. Ismerőseim a véleményemhez kapcsolt egyéb megjegyzéseim miatt lebeszéltek erről. Egész pontosan azt javasolták, a választásig ne publikáljam, mert politikai hangulatkeltésnek fogják minősíteni. Semmi ilyen szándékom nem volt, de hallgattam rájuk. Miután véget ért egy hosszú politikai hisztéria, így most már közzé tehetem tapasztalataimat.
Mielőtt a konkrét történetekről írnék, fontosnak tartok néhány egyéb dolgot szóba hozni. Sok gond van az egészségügyben, a lelkes és kiváló dolgozók mellett bizonyára vannak olyanok is, akik nem érik el a megfelelő szintet, nem oda valók. A döntő többség azonban elhivatott, elismerést érdemel. Ennek ellenére zajlik az országos lejáratás. A facebookon pedig minden valós vagy vélt probléma hógolyóból lavinává válik, s minden egészségügyi dolgozót igyekeznek sárba taposni. Tapasztalataim alapján az alpári stílusban élen járnak azok, akik a betegtársakkal is durvák, akik a wc-t nem takarítják le maguk után, akik családi ebéddé szélesítik a látogatást, akik betegtársaik meglopják, …
Tény, vannak olyan dolgok, amik valóban nem elfogadhatók, de az álhírekért sem kell a szomszédba menni. Az országos lejáratásra két példa.
Bejárta a hazai sajtót, hogy egy orvos disznóvágásra ment, s emiatt elmaradt a műtét. A valóság ezzel szemben az, hogy nem az orvos, hanem a beteg ment disznóvágásra a saját műtéte helyett. A másik, felháborító, hogy munkaidőben mennyien hiányoztak munkahelyükről, tehát lógtak. A valóság az, hogy a cikkekben említett 50-ből 48 dolgozó azért hiányzott, mert munka utáni kötelező pihenőidejét töltötte (például a ledolgozott éjszakai műszak után) vagy szabadságon volt, így nem is tartózkodhatott a kórházban.
A politikainak vélt kapcsolódási pontról még néhány szó. Az egészségügyről alkotott véleményem valószínű nem egyezik a nemzet csótányának, Nagy Ferónak a véleményével, aki verést ígért azoknak, akik rosszat mondanak a hazai egészségügyről. Nyilván azok nyilatkoznak így, akik nem jártak átlag kórházban, csak kiemelt intézményben. Akik élvezik a kegyeltek világát.
Feró véleményére más rész azért sem adok, mert sok minden kétséges személyével kapcsolatban. A rendszerváltás előtti üldözött időszakában a Petőfin vezette a (emlékezetem szerint) Garázs c. zenei műsort. Ez e fiatalok körében kedvelt volt, így Feró ezzel járta a vidéket. Kazincbarcikára is eljött, a műsor azonban botrányba fulladt, mert a viselkedése miatt a bányász fiúk a szívlapátot emlegették. A műsor félbe szakadt, a biztonsága érdekében rendőrök kísérték ki a városból.
De térjünk vissza a lényegre.
Sajnos több alkalommal néhány napot kórházban töltöttem, minden alkalommal máshol. Bőséggel gyűltek a tapasztalatok, ezekből adok közre néhányat, a teljesség igénye nélkül. Az orvosok a meghatározók, akikből egyre kevesebb van, de a betegellátás szempontjából legfontosabbak a nővérek, ápolók.
Mit tud csinálni a beteg a kórházban? Olvas, üldögél, sétál. A folyosó végén , máshol a társalgó, sarkában volt egy széksor, ahonnan az egész osztály lehetett látni. itt üldögéltem többször, s óhatatlanul is láttam a nappalos műszak dolgozóit. Szó szerint beleszédültem a látványba, abba a hajtásba, amit végeztek. Betegtől betegig rohannak, gyógyszerezés, infúzió, beteg tisztába tétele, ágynemű cseréje, reggeli kiosztása, stb. stb, stb. S ez kitartott este 6 óráig. Az egyik nővérkét mondvacsinált okokkal megkértem, hogy vigyázzon az órámra. Műszak végén hozta, hogy visszaadja. Javasoltam, nézze meg a számlálót. Közel 20 000 lépést mutatott.
Nem fáradt el? – kérdeztem. Elmondta, hogy műszak végére fizikailag és pszichésen is elfáradnak, de szívesen csinálja, mert szerinte az övé egy gyönyörű hivatás. 20000 lépés a betegekért, akár nyűgösek, akár türelmetlenek, akár durvák, akár magatehetetlenek. 20 000 lépés, vigasztaló szavak, mosoly, bátorítás. Tudom, nem mindenki ilyen, de a többség igen. A nővérek mentek, tették a dolgukat. 20 000 lépés a betegekért. 20 000 vagy még több.
Akikkel beszélgettem, elmondták, a legnagyobb gond, hogy nincs meg minden, ami a megfelelő betegellátáshoz kellene, amit szeretnének, amire szükség lenne. Ez viszont nem az ő hibájuk, nem az ő felelősségük. Mert az egészségügy valóban komoly problémákkal küzd, de akik dolgoznak, azoknak a többségét köszönet illeti. Nekik köszönhető, hogy a beteg, személy szerint én is, kisebb gondnak láttam azt, hogy milyenek a mellékhelyiségek, az ágyak, hogy sehol nincs wifi, elavultak a társalgók, stb, stb.
Az egészségügy dolgozói, orvosok, ápolók és a többiek tartják még életben a magyar egészségügyet, ami ezer sebből vérzik, s egyre jobban.
Vannak bizonyára olyanok, akiknek a munkáját kifogásolhatnánk, mint ahogy az élet más területén is. De a döntő többség köszönetet és elismerést érdemel! A károgóknak pedig azt javaslom, nyomjanak le egy műszakot valamelyik kórházban. 12 órában. 30-40 betegek ellátva. Mosolyogva, türelemmel akkor is, ha már nagyon fáradt.