Egy közösségnek szüksége van példaképre, ikonokra. Igazodási pontot jelentenek, olyan személyiségek ők, akikre érdemes odafigyelni, akikre érdemes felnézni, akik példát mutatnak munkájukkal, teljesítményükkel, s mindezek mellett a szó nemes értelmében emberek maradtak. Ilyen ikon a kazincbarcikai közösségben Kálmán Vilmos, vagy ahogyan sokan nevezik, Kálmán Vili. Mielőtt felfednénk beszélgetésünk részleteit, érdemes áttekinteni Kálmán Vilmos eddigi pályafutását.
Kálmán Vili városunk színeiben (KMTK Kazincbarcikai Munkás Testedző Kör, KVSE Kazincbarcikai Vegyész Sportegyesület, KBSC FC) eltöltött több, mint fél évszázados kiemelkedő sportolói és edzői munkásságával, elért eredményeivel, elhivatottságával Kazincbarcika sportéletének kiemelkedő alakja. Olyan fontos értékeket közvetít a sportolni vágyó fiatalok felé, mint céltudatosság, kitartás, szorgalom, alázat, igényesség, a közösségért érzett felelősség. Elkötelezettségével, mindennapi tevékenységével, személyes példamutatással arra törekszik, hogy a fiatalok élenjárók legyenek a munkában, tanulásban, sportban, értéknek tekintsék a közösséget.
55 éve, 1966. szeptember 6-án kötelezte el magát a kazincbarcikai labdarúgásnak. 20 éves labdarúgó pályafutása alatt Kazincbarcika színeiben jóval több, mint ötszáz alkalommal lépett pályára. 11 évig élvezte játékosai és vezetői bizalmát, és volt a KVSE csapatkapitánya. Edzői szavazatok alapján került be az NB II-es válogatottba. Három alkalommal volt bajnokcsapat tagja. Labdarúgóként és edzőként (jelenleg is) több téren ő vezeti a kazincbarcikai labdarúgók rekorder listáját.
Edzőként is komoly szakmai sikereket ért el. Számtalan élvonalbeli játékos – akik a nemzeti válogatottban is játszottak-, került ki a keze alól, többen közülük ma már a legmagasabb osztályban edzőként dolgoznak. Teljesség igénye nélkül, edzője volt városunk két nagyon népszerű és sikeres sportolójának, Komlósi Ádám, és Elek Ákos- válogatott labdarúgóknak, a DVTK vezető edzőjének, Kondás Elemérnek. A csapataiból több játékos került be az NB II-es Liga válogatottba.
–Kezdjük a beszélgetésünket azzal, ami talán önben is, és a barcikai szurkolók életében is a legjelesebb események közé tartozik. Komoly sikereket ért el labdarúgóként és edzőként. Mindkét formában kék-két alkalommal került az NB I kapujába, de sosem sikerült az álmokat valóra váltani. Sokak számára kiemelkedő élmény volt az MTK elleni osztályozó. Hogyan élték meg a kudarcot, mi lehetett az oka annak, hogy nem sikerült átlépni a képzeletbeli küszöbön, feljutni az NB I-be?
-Engem kifejezetten rosszul érintett, hiszen én magam is, de a csapattársak is szerették volna kipróbálni magukat az NB I-ben. Én ráadásul játékosként és edzőként is 2-2 alkalommal jutottam el az NB I kapujáig, de egyik alkalommal sem jött el a sikeres.
Visszatérve az MTK elleni osztályozóra, akkoriban volt sok összeesküvés elmélet a hazai vereség okáról. Ezek egyike az volt, hogy az egyesület akkori „tulajdonosa” a BVK nem akarta felvállalni az NB I-et. Biztosan állthatom, hogy ez nem fedi a valóságot, hiszen akkoriban számtalan sportág támogatója volt a BVK, soha semmi gond nem volt a támogatásukkal, s ez a támogatás minden formájára igaz, úgy az erkölcsire, mint a pénzügyire.
Az azonban tény, hogy a hazai mérkőzés elvesztése nem a csapaton múlott, voltak olyan labdarúgáson belüli erők, akik az MTK győzelmét és NB I-es tagságát látták volna szívesebben, s ehhez minden eszközt bevetettek. Keserű igazság ez, de nekünk, akik a pályán megfeszültünk, ezt is át kellet élni. Itthon kikaptunk 2-0-ra, Pesten győztünk 1-0-ra, így a nagy álmunk nem vált valóra.
Sajnos, ahogyan mondani szokták, a baj nem járt egyedül. A másik lehetőségünk egy hármas osztályozóhoz kapcsolódott (Debrecen, Vasas Izzó, KVSE) , de az sem sikerült. Az azonban szomorú tény, hogy az akkori debreceni selejtező mérkőzésen sporthoz nem méltó brutális támadás érte csapattársunkat (leütötte őt a debreceni csapat edzője), s a pályán is keményen ellenük fújt a játékvezető. Igazából semmiféle eljárás nem történt ezekben az ügyekben, mi pedig kiestünk, ennyi. Valakik akkor sem látták volna szívesen az NB I-ben egy kisváros csapatát. Számunkra ez szomorú tény, de tény.
–Ugorjunk az időben egy hatalmasat. A KVSE fénykora után napjaink focijára térjünk át. Hogyan látja a magyar foci mai helyzetét? Úgy tűnik, hogy a pénzügyi támogatások ellenére nem igazán jönnek azok az eredmények, amelyet joggal várna el a közönség, emiatt el is maradnak a hajdani nézőszámok. Mi lehet ennek az oka?
-Az tény, hosszú idő után most minden feltétel adott a labdarúgásban, s az eredmények nincsenek szinkronban a kapott támogatásokkal. Ez egy több szereplős, bonyolult problémakör.
Igazat adok az MLSZ elnökének, amikor azt mondja, hogy a jelenlegi akadémiai rendszer nem mindenhol váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Ehhez is, de máshoz is kapcsolódik a külföldi játékosok problémája. Nem oly régen néztem a Kisvárda-FTC meccset, s alig volt magyar játékos a csapatokban. Ez azt jelentheti, hogy nincs valódi építkezés a fiatalok körében. S ez már átvezet a mai generáció problémájára, ami befolyásolhatja az akadémiák munkáját is.
A fiatalok szeretnének sikert elérni- szenvedés nélkül. A pénz jó volna, mert ma van pénz a sportban, de nincs kitartás. Kitartás nélkül pedig nincs siker. Sem egyéni szinten, sem a csapatok vonatkozásában. Ma olyan hatások érik a fiatalokat, főként a digitális térben, ami elvonja őket a sporttól, a közösségi élményektől. Hozzá kell tennem, tisztelet a kivételnek, mert ma is vannak tehetséges és eredményes fiatalok, de számuk csökken.
Annak idején nekünk szenvedni kellett az alapozások idején -10 fokban, vagy a nyári kánikulában a siker érdekében. S edzettünk minden nap, mert jobbak és jobbak akartunk lenni, sikereresebbek, mint tegnap, vagy a múlt héten.
Én pl. alacsony termetű játékos voltam. nekem sokkal többet kellett edzeni annak érdekében, hogy ne sodorjanak el a pályán, meg tudjam tartani és meg tudjam játszani a labdát. Én megfeszültem, a végsőkig edzettem, mert vágytam a sikert. Ez sajnos ma nem jellemző.
–Ön és csapattársai sokat adtak a labdarúgás szerelmeseinek, hiszen kivájó játékot láthattak, tudhatták, érezhették, hogy a sikerért képesek meghalni a pályán. De mit adott Önnek a labdarúgás?
-Mindent, hiszen az életem a foci volt, s mai is az. Én a sporton keresztül ismertem meg a feleségem, s számomra ez meghatározó. Sokan azt hiszik, hogy mi akkoriban milyen jól éltünk, lapátoltuk a pénzt. Ez messze nem igaz. Talán egy picivel jobban élhettünk, mint sokan mások, de nem vetett minket föl a pénz. Az igaz, hogy bizonyos kiskapuk minket jobban megtaláltak, mint másokat. Ilyen kiskapu volt, amikor Káel Jenő bácsi megkérdezte, Vilikém jött banán, akarsz venni? Ez kincs volt akkoriban, hiszen nem mindenki jutott hozzá a déligyümölcsökhöz.
De a legfontosabb az az élmény, amikor kifutottunk a pályára, s több ezer ember éljenzett. Vagy amikor gólt lőttünk, a közönség hatalmas ovációja hihetetlen élményt nyújtott. Vagy amikor hétfőn bementünk dolgozni, mindenki a meccsről érdeklődött, gratulált. Mi ezért éltünk, nekünk ez volt a legnagyobb elismerés. Én Kazincbarcikán értem el legnagyobb sikereimet, ma is ez a város az otthonom, én szeretek itt élni, az itteni emberekkel beszélgetni, a sportban segíteni. Ezt is a sport adta számomra, ezt a várost, Kazincbarcikát.
– Egy nem a sporthoz kötődő kérdéssel zárnám beszélgetésünket. Milyennek látja a mai nap társadalmát?
-Szerintem ami napjainkban a leginkább hiányzik, az a tisztelet és a megbecsülés. Azt, hogy mi hozta magával ezek devalválódását, azt nem tudom, de naponta érzem ezeket hiányát. Lehet, hogy a pénz mindenható szerepe fölváltotta az általam említett értékeket, a digitalizált világ pedig ráerősített a maga személytelen jellegével? Nem tudom, de ez így nem jó. Egy közösség valódi kohézióját, jövőjét ezek nélkül nem lehet építeni.
Kálmán Vilmos többszörös bajnoki arany-, ezüst-, és bronz érmek mellett 2009-ben a Magyar Gyermek Labdarúgó Szövetség egyik kazincbarcikai nagykövetének nevezték ki.
1993-94-95-96-ban a B.-A.-Z. Megyei Rendőrkapitányság „Kiváló közreműködésért” oklevélben és tárgyjutalomban részesítette. 2005-ben a „Legeredményesebb edző” címet, 2009-ben Kazincbarcika Labdarúgásáért Emlékplakettet kapta.
2010-ben Kazincbarcika városa „Pro Urbe” -díjjal ismerte el munkáját, és szintén 2010-ben a „Megye legnépszerűbb edzője” címet nyerte el. 2016-ban Emlékplakett és dísztárgyjutalomban részesült kiemelkedő sporteredményeiért és kiváló edzői munkájáért a Don Bosco Sportközpont díjátadási ünnepségén. Szintén 2016-ban Kazincbarcika Város polgármesterétől vehette át az „Év utánpótlás edzője, felkészítője” elismerést. 2019-ben kiemelkedő életútjáért, munkásságáért a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közgyűlés Alkotói Díjat adományozott részére.
A közzétett fotók Kálmán Vilmos tulajdonát képezik, az ő engedélyével kerültek felhasználásra.
