Amikor Böjte Csaba legutóbb városunkban járt, megkerestem azt a kazincbarcikai hölgyet, aki ennek a látogatásnak a szervezője volt. Beszélgetésünk során kiderült, hogy hosszú évekig élt Déván, s az atya alapítványának adományit kezelte. Megítélésem szerint Böjte atya közeli munkatársának lenni nagy-nagy megtiszteltetés, s különleges lehetőséget kínál belelátni az ő munkájába, mindennapjaiba. Kivételes lehetőség arra, hogy az atya személyisége megismerhetővé váljon. Ezért kapacitáltam napokon át a látogatás szervezőjét, míg végül igent mondott az interjúra. Egy kérése volt, név nélkül szerepeljen cikkünkben. Ezt természetesen tiszteletben tartottuk, tartjuk.
– Magától értetődik a kérdés, hogyan és hol került kapcsolatba Böjte atyával.
– Abban az időben, amikor Magyarországon „kezdett ismertté válni”, még nem foglalkozott vele média, és semmi támogatást nem kapott senkitől, az akkori magyar vezetéstől sem. Akkoriban inkább csak egyházon belül, szájról-szájra terjedt munkásságának a híre, az általa működtetett gyermekotthonok nehéz helyzete, s ekkor indult számtalan helyen adománygyűjtés. Ez igaz Kazincbarcikára is, hiszen egyének, szervezetek, intézmények kezdtek adománygyűjtésbe.
Aztán jött a következő feladat: azokat el kell juttatni Dévára. Ebben én több alkalommal tudtam segíteni, először Dévára, majd Székelyhídra vittük ki az adományokat.
Az első személyes találkozásom Csaba testvérrel 2005. elején volt. Sajószentpéteren tartott előadást, elvarázsolt, ahogyan a gyermekekről beszélt. Az előadás utáni kötetlen beszélgetés során mentem oda hozzá, s kérdeztem meg, mire volna szükségük? Elmondta, hogy tél van, sok a megfázásos beteg a gyerekek között, lázcsillapítókra, vitaminokra lenne szükségük. Gyűjtésbe kezdtem, s kivittem Székelyhídra, itt találkoztuk másodszor. Ezt követően több adományt vittem Dévára. Minden segítség jól jött, hiszen ekkor 62 gyermekotthont működtetett. Az alapítványnak szervezett adománygyűjtés során alakult ki egy bizalmi viszony közöttünk.
–Lehet arról tudni valamit, hogyan kezdődött Böjte atya gyermekotthonokkal kapcsolatos tevékenysége? Milyen közegben, feltételekkel dolgozik?
– Mintegy 30 évvel ezelőtt vette kezdetét Csaba testvér ez irányú tevékenysége. Egyre több kolduló gyermeket látott a templomok környékén, s úgy gondolta, tenni kell valamit. Az első intézmény egy dévai kolostor volt. Az üresen álló épületről leverte a lakatot, s a rászoruló gyermekek számára hozott létre otthont. Amikor én találkoztam vele, akkor 62 otthon tartozott hozzá, ma már 80 fölött van a számuk. Ezek különböző méretűek. A legnagyobb a dévai otthon volt, ott 100-nál több gyermek élt. De vannak kisebb, 10-20 fős otthonok kis.
– Hogyan jutott ilyen sok épülethez az alapítvány?
– Az átlagemberek, főként az idősebbek nagyon nagyra értékelték Böjte atya személyiségét, a gyermekekkel való törődését, ezért ingatlanjukat az atyára, illetve az alapítványra hagyták. De kapott kimondottan ingatlan vásárlására is adományt. Ezek adtak lehetőséget újabb és újabb otthonok kialakítására.
– Térjünk vissza Böjte atyához fűződő kapcsolatára. Hogyan segítette a továbbiakban az ő tevékenységét?
-A következő fontos momentum, amikor előadásokat, miséket szerveztem számára Kazincbarcikától Ózdon át Kassáig, Encsig. Számtalan helyszínre ellátogatott, mindenhol sokan várták. Számára különleges esemény volt az első kazincbarcikai látogatása, ahol a misén tele volt a templom, melytől mélyen meghatódott. Meg kell jegyeznem, hogy ezután is mindig hasonló fogadtatás várta őt városunkban. Az első általam szervezett látogatása egész hetes program volt, mindenhol sokan várták. Van olyan hely, ahol az első találkozás óta a mai napig rendszeres program az atya otthonai számára az adománygyűjtő jótékonysági rendezvény.
Ennek az egy hetes programnak az egyik helyszínén úgy fogalmazott a helyi szervezőnek, hogy “én vagyok” a kazincbarcikai nagykövete.
– Hogyan vált Böjte atya munkatársává?
– Az atya alapítványának adományait hosszú évtizedeken át az édesanyja kezelte, aki két súlyos betegségen esett át, már nem volt elég ereje a munkához. Az atya 2015. augusztusában megkeresett, s megkérdezte, nem tudnék-e segíteni az édesanyjának. Még most is könny szökik a szemembe, ha erre gondolok, mert én ezt egy óriási megtiszteltetésnek, bizalomnak éreztem.
Októberben mentem ki Dévára, sajnos az édesanyja nemsokára ismét kórházba került, s december 13-án meghalt. Ezt követően az adventi időszak fontos eseményére, gyermekotthonainak végig látogatására, az ott zajló lelki gyakorlatokra elkísértem őt. Az év végével már a haza jövetelemet szerveztem, amikor megjelent az atya. Nem szólt, arcát a kezébe temetve sírt, majd szó nélkül elém tette az alapítvány raktárainak kulcsait. Tudtam, számít rám, segítséget kér. Így még 3 évig maradtam, mondhatom, hogy ez volt életem 3 legszebb éve. Hatalmas munkát jelentett az alapítvány adományainak elhelyezése, a raktárak átrendezése, felújítása, hiszen az édesanyja az utolsó éveiben ebben már nem tudott igazán tevékenykedni. Óriási munka várt rám, de minden perce boldogsággal töltött el. Többször voltam az atyával egy-egy körúton, ahol abba láthattam bele, miben igényelnek segítséget az ottani otthonoknak.
– Milyen embernek ismerte meg Böjte atyát?
-Annak ellenére, hogy sok bántás, méltatlanság, támadás érte, kivételes az önfeláldozása, a türelme, ahogyan az embereket el tudja fogadni. Ő úgy teszi a dolgát, hogy az az emberek javát szolgálja. A maga csendességében olyan kivételesen tudta és tudja irányítani a legmagasabb pozícióban lévőket, a leszakadtakat, hogy biztosan mindenkiben történik valami változás, ami mindannyiunk érdekét szolgálta és szolgálja. Olyan szíve mélyéről jövő szeretet és elfogadás van benne, ami emberi ésszel szinte felfoghatatlan. A legrosszabb embereket is úgy tudja elfogadni, megérteni,( s persze megpróbál rá hatni is), hogy az már szinte elképzelhetetlen, és annyira nem ítélkezik felettük, hogy az már hihetetlen.
– Miben hatott Önre Böjte atya?
– Megerősített, és hitet adott abban, hogy bármennyire is bántanak valakit, jónak lenni jó. Életem 3 legszebb évét tölthettem Déván, amiért hálás vagyok a gondviselésnek, de a családom miatt haza kellett jönnöm. Ma már nem az alapítvány kezelőjeként, hanem egy egyszerű, segítő emberként igyekszem támogatni az atya munkásságát, mert ő egy olyan kivételes ember, aki azt megérdemli. Másokért él, s mérhetetlen szeretet oszt szét a világban. S én segítem és segíteni fogom az ilyen áldozatos embereket. Hiszem, ha sokan így teszünk, boldogabb lesz a világ.
Köszönöm a beszélgetést!
Borítókép: Simon M. Veronika festőművész alkotása.
-rizner-