Sebő Gábor a Debreceni Egyetem Egészségügyi Karán végzett, jelenleg diplomás ápolóként és minőségügyi vezetőként dolgozik a Kazincbarcikai Kórházban, mindemellett pedig oszlopos tagja a Magyar Református Szeretetszolgálat orvos csoportjának. Ők azok, akik részt vesznek a katasztrófahelyzetbe került emberek gyógyításában, segítésében, lehet az a világ bármely pontján.
Az ilyen küldetés az átlag emberek számára érdekes és különleges, lehet mondani sokszor félelmetes. Erről a hivatásról beszélgettünk Sebő Gáborral.
Hogyan került kapcsolatba a Magyar Református Szeretetszolgálat orvosi
csoportjával?
Amikor Kazincbarcikára kerültem, itt dolgozott Dr. Tóth Judit
aneszteziológus, aki tagja volt ennek a csoportnak, több esetben dolgozott
katasztrófa helyszíneken. Ő kapacitált arra, hogy kapcsolódjak be munkájukba.
Ennyire
egyszerű a történet?
Igen.
Miután figyelemmel kísértem az ilyen missziók munkáját, nem volt számomra
ismeretlen ez a terület. Persze
ehhez kellett az a belső indíttatás is,
ami már iskolás korom óta megvolt. Segíteni a bajba jutott embereken. Ez
számomra egy rendkívül erős belső késztetés, ami miatt igent mondtam. Ma is úgy
érzem, helyesen döntöttem. Ez a segítő munka életem egyik nagyon fontos része.
Hogyan történik egy ilyen utazás? Otthon minden össze van csomagolva, s ha megcsörren a telefon, akkor indul?
Tulajdonképpen igen. Van egy bőrönd, amibe minden fontos dolog össze van készítve. Ennek így is kell lennie, mert a megkeresés követően nagyon gyorsan pörögnek az események, 24-48 óra múlva már úton is vagyunk. Katasztrófa helyzetekben az időtényező nagyon fontos.
A csoportunk vezetője egy nagyon tapasztalt, rendkívül jól felkészült szakember. A megkereséseket követően már az utazást készítik elő, egyeztetnek a kinti segélyszervezetekkel. Ha útnak indulunk, tudjuk, hogy pontosan hová megyünk, milyen feladatot kell ellátni, milyen körülményekre számíthatunk
Tehát megcsörren a telefon, s már indulhat is?
Azért az nem ennyire egyszerű. Elsőként a munkahelyet kell megkeresni, hogy engedélyezik-e a távollétet? Nekem eddig ebben szerencsém volt. A bangladesi misszió kapcsán, amikor megkeresetem Tóth Gábort a Kazincbarcikai Kórház ügyvezető igazgatóját, azt mondta: „menjél Gábor, ott most nagyon nagy szükség van rátok”. Az egy kiemelten fontos dolog, hogy a munkahely pozitívan áll hozzá a küldetéseinkhez.
S persze mérlegelni kell, hogy vannak-e olyan fontos dolgok, elintézendő ügyek, amelyek miatt nem tudok utazni. Ha minden rendben van, akkor a rendkívül rövid idő alatt el kell intézni a család ügyeit, a következő időszak határidős dolgait, stb. Tehát az a 24-48 óra, amíg útra kelünk, egy nagyon mozgalmas időszak.
Hol járt eddig?
2010-ben Haitin, ahol pusztító földrengés miatt volt szükség segítségre, 2013. novemberében a Fülöp-szigeteken, ott tájfun pusztított, 2014-ben pedig Ukrajnában, az orosz-ukrán konfliktus miatt volt szükség segítségre. Legutóbb pedig Bangladesben jártam.
Hogyan élnek Önök a segítségnyújtás helyszínén? Sátor? Nélkülözés? Fegyverek árnyéka?
A legfontosabb, hogy nekünk biztonságban kell lenni, s erre mindig vigyáz a csoport vezetője, s a kinti hatóság . Nélkülünk nincs gyógyítás, így fokozottan ügyelnek épségünkre, nem tapasztaltam olyat, ami veszélyt jelentett volna. Az orvos csoport jól felszerelt, mindent viszünk magunkkal, amire szükségünk lehet. Hálózsák, élelmiszer, víztisztító berendezés, stb.
Az egyszerűség és a sátor az igaz. Általában sátorban lakunk, előfordult, hogy nem volt fürdési lehetőség. Volt olyan is, hogy napokig csak müzlit tudtunk enni. Számunkra ezek másodlagos dolgok. A legfontosabb az, hogy segíteni tudjunk a bajba jutottakon.
Egyébkén pedig a körülmények csak megerősítik bennünk, hogy milyen szerencsések vagyunk mi, Európaiak. Mi, akik összkomfortban élünk, autóval utazunk, kidobjuk az ételt, ha az nem ízlik, el sem tudjuk képzelni, milyen nyomorban élnek egyesek. Lakás helyett menekülttáborban, ahol sokszor nincs ivóvíz, ahol éheznek, ahol nincs út, csak sár, nincs orvos és gyógyszer. Semmi sincs.
Ilyenkor gondolunk arra: mit szólna a civilizált világ sok méltatlankodója, ha hirtelen ide csöppenne? Mert azt elképzelni is nehéz, hogy emberek milyen nyomorban, nélkülözésben élnek.
Egy ilyen misszió, katasztrófahelyzet bizonyára nyomot hagy az emberben. Melyik az, amelyik Önt lelkileg leginkább megviselte?
Mindegyik nyomot hagy a lelkünkben. Beszédes e kapcsán a csoport viselkedése is. Amikor utazunk ki, lázas zsibongás a repülőgép, egyeztetünk, tervezünk. Hazafalé jövet mindenki magába fordul, próbálja feldolgozni az átélt eseményeket.
Számomra az ukrajnai küldetés és Banglades volt a legmegrázóbb. Ukrajnáról nem is szeretnék beszélni.
Banglades pedig 3 ok miatt volt lelkileg nehéz.
Egyrészt életemben először jártam menekülttáborban, ahol több százezer ember él összezsúfolva, hihetetlenül mély nyomorban. Másrészt a menekülttábor lakóinak jelentős része gyermek volt, s egy gyermek mélyszegénysége mindig megrázó. Harmadrészt nehéz elfelejteni, hogy ezeknek a rettenetes sorban élő gyermekeknek hogyan ragyogott az arca, a szeme amikor velük beszélgettünk, vagy segítettünk rajtuk. Ez számomra egy nagyon nehezen elfelejtető élmény és kettősség. Sokáig velem voltak ezek az emlékek.
Bangladesből van még két másik meghatározó emlékem. Mi monszun idején jártunk ott, minden nap órákig esett az eső , ami miatt minden sáros volt. Egyik alkalommal két 5-6 éves formájú gyereke láttunk, akik 3 csapágy golyóból, ágakból a maguknak készítettek gördeszkát, azzal játszottak, tologatták egymást és felhőtlenül kacagtak.
A másaik eset szereplői is gyerekek. Egyik alkalommal, amikor a napi munka után jöttünk vissza a táborba, a tábor mellett szinte térdig érő sárban fociztak a gyerekek, hangosan kacarászva. Amikor megláttak minket, oda jöttek hozzánk sárosan, foszladozó nadrágban, de boldog mosollyal az arcukon. Boldog mosollyal a hihetetlen mély nyomor kellős közepén. Megdöbbentő, ahogyan megbékélve sorsukkal, alkalmazkodva a nehéz körülményeikhez, próbálják életük pozitív oldalát nézni. És mi, idehaza a kényelemben sokszor fanyalgunk. Hát…ezek bizony örök emlékek.
Nem bánta meg, hogy erre a különleges dologra adta a fejét?
Határozottan mondhatom; nem. Számomra ez egy fontos és meghatározó küldetés, örülök hogy részese lehetek ennek a munkának. Mindig életem része volt, hogy segítsek másokon. S jó érzés, ha tudom, hogy lehetőségem volt tenni valami olyat tenni, amivel jobbá tettem a rászorulók életét.
Köszönjük a beszélgetést!
-rizner-